Gazt égetni társadalmi rítusa lett a falvak népének, s ez a mélyen legbelül gyökeret vert kényszer, leginkább a férfiak körében tapasztalható gyötrő vágy a „tüzeskedés" után azt követően sem változott, hogy tavaly életbe lépett az Országos tűzvédelmi rendelet, amely „az élet és értékvédelem jegyében" megtiltotta a belterületi ingatlanok használata során keletkezett hulladék szabadtéri égetését. Önkormányzati portálokon hirdették az intelmet, szórólapokat dobáltak postaládákba, hangosbemondós autók járták körbe a girbe-gurba, faluvégi utcácskákat, sőt, feljelentésre ösztönző mozgalmat is hirdetett az álnok rendeletmegszegők ellen több polgármester, tudvalévő ugyanis, hogy a mi atyafiainkban az égetési vágynál már csak a szomszéd feljelentésének ingere erősebb.
Ám aki égetni akar, azt nem rendszabályozza meg maga az atyaúristen sem. Ilyenkor szeptemberben az égetéshez készülődő férfiember már kora reggel a széljárást lesi, megnedvesített mutatóujját előbb dugja ki az ablakon, mint ahogyan papucsába lép, hogy mielőbb összeüsse a szalonnás rántottát, s mehessen aztán előző este gondosan előkészített kupacához. Az előrelátó reggel négyre húzza az óráját, s a pirkadat már a telke végében találja: ha elég gyorsan tüzel, az iskolai járatot nem árasztja el maró füsttel a tejeszacskókkal vegyített csípős égett avar semmihez sem hasonlítható íze-bűze, vagy ha mégis, addigra kideríthetetlenné válik a gomolygó szürke felhő eredete. Pernye beásva, fekete folt belocsolva, gond letudva.
A másik inkább az alkonyatra vár. Úgy tesz, mintha szalonnát sütni készülne csupán: helyre kis halomba rendezi a gyújtóst, alátolja a reklámújságot, s odakészíti a hokedlit magának meg az asszonynak, egy-egy pohár savanykás rizlingfröccsel egyetemben. Az illúzió kedvéért valóban sütnek is szalonnát. Az utcán elhaladóknak messziről integetnek, időnként még a nyárssal is hadonásznak, hadd lássa mindenki, vacsoracélú tűzgyújtás van folyamatban épp.
A kenyérre juhtúrót halmoznak, zöldhagymát karikáznak, s arra csorgatják a forró zsírt, ügyelve, maradjon még a szalonnában annyi, amivel a tűz később újralobbantható. Mikor feljön a hold, kitolják a garázsból a talicskát, rajta az összeszáradt gazzal, szétkorhadt kis sámlival, festésből megmaradt műanyag flakonokkal, beragadt ecsetekkel, a nagymama molyrágta gobelinjével, s mindazzal, amit kitolni a lomtalanításkor lusták voltak. Bámulják a tüzet, nézik, hogy olvad szét a műanyag, s spricceli plasztikcsóváit szerteszét.
Az égetős ember megnyugodott lélekkel tér nyugovóra. Hajat nem mos, álmában pernyeillat lengi körül, s ettől tüzek őrzőjének érzi magát az égetnivaló.
