Nemrég egy csehóban álltam, hallótávolságon belül két barátom, volt kollégám beszélgetett, szöveghű idézetre teszek kísérletet: „... na felvesznek, dolgozol pár hetet, aztán kiderül, hogy narancsos voltál, és akkor kibasznak a picsába”.
A közszolgálati médiumot nyereségessé varázsló rádióelnök, Such György mondja az idézett Népszabadság-összeállításban: „A sajtószabadság virágkora volt, hiszen a korábbi rendőrállamban nem volt szabad a sajtó. A nyelvezet, amit a Narancs bevezetett, aminek úttörője volt, felszabadító hatású volt.”
No igen, az ideszakadt szabadságban, rendszerváltás utáni szabadságmámorban, a három évig formálisan főszerkesztő nélkül, bázisdemokratikus alapon működő szerkesztőség hitt abban, hogy véget ért a magyar átok, Kompország kikötött a nyugati stégnél, ha nincs is vége a Történelemnek, de legalább pozitív fordulatot vett, mert az volt az érzés, hogy átkerültünk a jó oldalára. Szerződéses forradalom, a kötelmi jog revolúciója, egyezkedések rendszerváltása. De az újabb rendőrállamban sem szabad a sajtó, és a Fidesz nevű utódpárt nem felejti el azt, hogy első saját médiaháborúját pont a Magyar Naranccsal vívta 1992–93 magasságában. Melyet a Magyar Narancs megnyert; megőrizte nevét, nyelvét, és a mai napig fennmaradt.
Ez eddig jó.
Jó még, amit TGM írt bő tíz éve: „Szűk látókörű és szakbarbár irodalomtörténészek észre sem veszik, amit minden épelméjű magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve”.
No igen, legalább a (sajtó)nyelvi rendszerváltás végrehajtatott, elemezték/ tük már többen, a hármas forrásvidéket – amerikai sajtónyelv (New Journalism), az urbánus publicisztika vitriolja (Toll, Szép Szó, Haladás), aktuális flaszternyelv etc. –, viccesen beszélni politikáról, zápádnyikmód képzelni a társadalomfejlődést, „osztályharcos alapon gondolkodni rockzenéről, a mainstream popkultúra alternatíváját bemutatni” (Marton László Távolodó az említett 2011-es összeállításban), mert, mint azt jól tudjuk, a rock ’n’ roll nem egy tánc, az anarchista és punk gesztusok előremutatnak, a szabadság nemcsak hedonizmus, a demokratikus elkötelezettség nem leereszkedő tett, hanem megélt alaptermészet.
Ami persze visszaütött példányszámilag, de mi az Eörsi Pistától tanultuk a szél ellen pisálás művészetét. Mikor az első szám kijött, az olyan volt, mint a mennybemenetel: Monikas Himmelfahrt. Abban hittünk, hogy Magyarországból egy laza, nyugati hely lehet. (Nem lett.) Bozóki András 2003-ban lelkes cikket írt a korai Narancsról az Élet és Irodalomba („Láthatatlan légió”), később pedig azt nyilatkozta, hogy „a lap bizonyos értelemben fontosabb korszaka az életemnek, mint a miniszterség”. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a szerzők „iszonyatos szabadságélményt kaptak a lapnál” (Bojtár B. Endre). A role model-ek sem voltak akárkik: Fejtő és Ginsberg látogatott el a Mészöly utcába, talán József Attila is jött volna, ha teheti.
Mi volt a rendszerváltás, mi volt ’89? „Egy program, amit választottatok”, és a Narancs-alapítók korosztálya fejből tudja a folytatást, „besúgók és provokátorok” (Kontroll Csoport 1983), de ez sem csak így igaz, hisz e tudást naiv társadalomalakítási vágy körítette, ez került ironikus, sőt olykor vicckényszeres beszédhelyzetbe.
„Nem szabad engedni, hogy egy csomó egykori kommunista spicliből nemzetiszínűre festett izé ellopja az összes adóforintunkat és néphülyítésre költse” – mondja egy fiatalember az Atlatszo.hu videóján (főszerk. Bodoky Tamás, ex-Narancs), és öröm, hogy a tudás átszüremlik generációkon. Bojár Iván András, Bozóki András, Hegedűs István, Lovas Zoltán, Nagy Gábor, Novák Zsófia, Vágvölgyi B. András és Vig Monika – ez volt az induló szerkesztőség névsora. Mi lett belőlünk? Halott és romániai „disszidens”, beosztott sajtómunkás, gyújtó hangú beszédeiről közismert utcai aktivista, brüsszeli futballistafeleség, CEU-professzor, építészetkritikus és volt várospolitikus.
Tágabb körben: egy teherautó-rakománnyi kalózrádió-alapító, tévésztár és szalámitolvaj, zenei rádióguru és a mai parlament gazdasági igazgatója, bulvárszerkesztő, reklámszakember, startup-apuka, mindenféle felsőoktatási oktató, volt miniszterelnöki fotós, az Amerikai Népszava miskolci punkból lett sztárpublicistája, webes skriblerek és kultúrnetes tartalomfejlesztők, anarchistából neokonná lett vagánnyelvű szakíró, világhírű operatőr, fényszobrász, színházrendező, zöldképviselő, élethosszig egyetemi hallgató, kultúrdíva, alternatív rocklegenda. És leginkább, mára, külső vagy belső emigráns. „Láthatatlan légió” persze nincs, a Moldova-allúzió meg akár sértésnek is értelmezhető, barátságok maradtak, meg a rossz közérzet a kultúrházban, ahogy majd mindenütt másutt is. Viszont egy klasszikus, kritikai realista nagyregény lehetősége benne van a sztoriban, de tényleg!
Huszonöt év rengeteg idő. Gondoljunk bele, mi minden fér huszonöt évnyi időbe! Mondjuk 1920-tól ’45-ig: Trianontól Horthyn, Hitleren át a holokausztig és tovább, Sztálinig. Vagy 1945-től, a felszabadulástól úgy 70-ig, mondjuk, akkortól, hogy Vas Zoltán, a ideiglenes kormány Budapest élelmezéséért felelős kormánybiztosa az Oktogonon teherautóról lámpavasra akasztatott két nyilas keretlegényt, a miheztartás végett, mondjuk addig, hogy a negyedszázados évfordulóra Budapesten színház alapíttatott, némileg a kezdeti társadalomalakítási hevület naiv nékoszos szellemében, de az igazgatója nem az 1968-as Jancsó-film, a Fényes szelek Balázsovits Lajos által életre keltett vörösinges karaktere lett, hanem a később Kádár-életrajzot jegyző Gyurkó László.
1989-ben nem akasztatott senki Magyarországon, komolyan nem vetődött fel ez az igény, bár jött később a „tetszettek volna...”, de nem, a hozzáállás az volt, hogy lehet ezt glasszékesztyűsen, de legalábbis késsel-villával. Sajnos korán megjött a Horthy-nosztalgia, hozzá a zsidózás, de korán jött vissza a drótvágó Horn Gyula, és túl hamar eljött közénk Tocsik Márta is.
A mai, kormánypárti retorika az, hogy az akkor, huszonöt éve elmaradt vagy féloldalassá vált rendszerváltás most teljesedhet be, most lehet végre kisöpörni a „kommunistákat” a rendszerből, akik közé, természetesen, minden szolidaritás- és szabadságpárti gondolat és gondolkodó is odatartozik. Egy a vezér, mindentudó, nagy „néplélek”-ismerő, megoldja „okosba” – van olyan hajdani Narancs-korrektor is, aki nyilvánosan lelkendezett az illiberális fordulatot kimondó bálványosfürdői beszéden. (Mer’ „okos”.)
A vezér- és kancellárnak „emberei” vannak, szolgabírái és perzekútorai, ezek az emberek önálló személyiséggel nem bírván a fennebb inercia leglényegét és stílusjegyeit majmolják. Már 2002 előtt joggal említődött, hogy a 30 000 orbánviktor országa lettünk, az utolsó járási fidesznyik is rögtön őt játssza hatalmi helyzetben, képzeljünk csak magunk elé egy közmunkásokat foglalkoztató önkormányzati alkalmazottat. Pláne, ha fociultra! No igen, 2006. (Lenne erről is egy témám a Nemzeti Dohánybo..., vagy mi, Filmalapnak. Szerintem a Narancs, általam már rég nem befolyásolt időszakának egyetlen gyermekbetegsége az ekkori, 2006 utáni gyors lefolyású, heveny, kétoldali gyurcsányizmus volt.)
Ami azóta történik, az egy olykor heveskedő szomorújáték. Öntökönszúrás, a szuicid hajlam kiélése, restség a jóra, és persze lehet birkanépezni, meg hosszan beszélni értékeink mindennapos gondozásának szükségességéről. Nos, a Narancs, 1989 óta folyamatosan, hétről hétre tett ezért. 2014 három választása állítólag a liberális értelmiség Waterlooja. Pedig szerintem már Szent-Ilonának kéne következnie, legalábbis a 200 éves táncrend szerint.
Kétségünk nem lehet: bár ez a jelenlegi rezsim nemzetvesztő, de a baller és a liberális politikai elit is megbukott, új megoldás kell. Ez az újság az összes korszakával, ingadozásával, személyi feszkóival is az új megoldások kikovácsolására alkalmas egyik műhely lehet. Amihez, negyedszázad után a hagyománya is megvan. A tűzijáték nemcsak az örömünnep bombasztikuma vagy az erotikus felhang, de a veszélyes élet éve is; kockázatvállalás nélkül semmi sincs. (Érdekes, tegnap az első korszak alapemberével, Kovács Kristóf barátommal cseteltem, helyesírási hibát vétett, azt írta utána: „a ’sikerül’ szót sose tudom leírni”.)
Isten éltesse a szellemiséget, a zeitgeistet, ami létrehozta a Magyar Narancsot. És azt is, ami életben tartja. Mert amíg a lap nem lehetetlenül el, és akár csak egy olvasója is van, addig VAN másik Magyarország!
A szerző a Magyar Narancs egyik alapítója, 1991–1998 között főszerkesztője
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
