Amilyen váratlan, olyan egyszerű volt az indulás: jöttek néhányan, akik dühösen azt mondták, nem kell netadó, és tízezren skandálták utánuk ezt. A folytatás is érthető: ezek az emberek szervezővé váltak, s pontosan érzékelve, hogy nem elsősorban csak netezőket, hanem a demokratikus, szabad, korrupciótól, mutyitól, pofátlan hatalomtól mentes országra vágyókat sikerült megszólítaniuk, egy tarka, kusza, mégis egységes, erős, hétről hétre összeálló demonstráló közösséget kovácsoltak.
A tömeg azóta is ott az utcán, a Kossuth téren, a József nádor téren, az Operánál, de a hangulat nem a régi. (Régi? Három hónapja sincs még a netadó elleni tüntetésnek.) Mennek még az emberek, ha hívja őket a... ki is? Az, aki szerint az elmúlt 25 évet kukákba kell dobni? Vagy aznap épp az, aki úgy tartja, csak részben kudarc az elmúlt negyed évszázad? Ki ma a hívó? Aki szerint nem civil, akit párt támogat? Vagy az, aki szerint a párttámogatás önmagában senkit nem foszt meg a civilségtől?
És akkor, ha már lassan minden fonalat elvesztettünk, tovább csavarnak a történeten: az egyik főszereplő bedobja a törülközőt, a másik épp teríti a lapjait, s bejelenti, megteszi az első lépést a politika felé. Hogy mindez mit jelent? Politológus legyen a talpán, aki ebben a forgatagban akár csak egy kicsit is érzi a jövőt. Mert amikor már épp leírtuk volna a civileket, kiderült: szinte órák alatt ígérte meg hétezer ember, hogy ott lesz az utcán. És amikor már legyintenénk, felidézzük: pénteken néhány másodpercig élt csak igazán a tüntetés. Akkor, amikor a régi erővel zúgott az: „Orbán, takarodj!”
