Éppen most van itt az ideje, hogy eldöntsük, szeretnénk-e olyan országban élni, ahol a tudományos akadémia a saját köreiben kampányt és adománygyűjtést indít a gyermekéhezés enyhítéséért. Mert egyfelől nyilván mindannyian olyan országot szeretnénk, ahol a kutató kutat, az oktató oktat, a nagypolitika és nyomában a szociálpolitika pedig megoldja, hogy egyetlen gyereknek se kelljen ennivaló hiányában éhesen lefeküdnie.
Csakhogy a mi országunk sajnos most nem ilyen: az MTA és a Máltai Szeretetszolgálat sokkoló eredményt mutató kutatása szerint ugyanis a morális rendszerváltás és a nemzeti együttműködés ötödik esztendejében tízezreket érint a gyermekéhezés, de legalább ilyen vigasztalan adat, hogy a magyar gyerekek harmada szegénysorban él. Másfelől viszont üdvözölnünk kell, hogy legtekintélyesebb tudósaink túlléptek a kormány által felvázolt hamis dilemmán („van-e gyermekszegénység Magyarországon”), és ugyanúgy, mint egykor az Akadémia-alapító Széchenyi, a saját jövedelmüket is felajánlják, hogy változtassanak azon, amit nem hajlandók elfogadni.
Egy olyan gazdag országban, ahol idén az állam 350 milliárd forintot költ a profi sport támogatására, egyetlen üresen korgó gyerekgyomor is több a megengedhetőnél. És a magyar tudósoknak talán elhihetjük: nem a hatalomnak van igaza, amikor azt állítja, hogy a fent említett tízezrek azért mennek reggeli nélkül iskolába, mert „nem éhesek”. Mi sem tudjuk biztosan, hogy az akadémikusoknak kell-e jóllakatniuk őket – de tisztelet érte, hogy megpróbálják.
