galéria megtekintése

Az államtitkár hazudik

Az még hagyján, hogy az államtitkár arra hivatkozik, hogy a (maga kreálta) Köznevelési Kerek­asztal nevű gyülekezet, sőt az odahívott önkormányzati vezetők is a 2011. évi köznevelési törvény előidézte fordulatot, az iskolák központosított állami fenntartását támogatták. Az államtitkár nagy hazugsága az, hogy az esélyegyenlőség politikai akaratát hangsúlyozza, mondván: a különböző fizetőképességű önkormányzatok különböző szintű infrastruktúrát tudnának biztosítani az iskoláiknak.

Ez az érv először is álszent. A KDNP–Fidesz-kormány egyetlen lépést sem tett az esélyegyenlőtlenségek mérséklése érdekében. Sőt könyörtelen cinizmussal gondoskodtak a társadalom peremére szorultak lemorzsolásáról: a 16 évre csökkentett tankötelezettséggel és a továbbtanulás szempontjából – de a munkavállalás szempontjából is – zsákutcát jelentő „tanonc­oktatás" restaurációjával. Mára már a Híd program is lekerült a napirendről (amely persze újabb szegregátumok létrehozását jelentette a kormányzati víziók szerint). Állami fenntartás ide vagy oda, a kötelező óvodába járás, a délutáni iskolában maradás kötelezettsége alól a középosztály rendre kivonta, „védettebb helyre" vonta vissza gyermekeit.

Az önkormányzatok különböző teherbíró képessége valóban pontosan visszatükröződött az iskolák infra­struktúrájában – a húgyszagú mosdótól az amortizált digitális berendezésekig –, de a központosított állami birtokbavétel ezen a téren nem hozott változást. Sőt fokozta a leszakadó régiók, kistájak (gyakorta etnikai elkülönüléssel tetézett) szegregációját. Nem létezett semmiféle fejlesztőprogram a hátrányos helyzetű települések fejlesztésére! Mindennap újabb és újabb rémtörténetek jutnak el hozzánk erről a területről. Legutóbb a mélyszegénység bugyraiból önerőből (házainak falára festett, megannyi feltűnést keltő, idegenforgalmat vonzó, művészi erejű alkotásokkal) kitörni kívánó észak-magyarországi faluból, Bódvalenkéről kaptunk híreket, melyek szerint a 16. születésnapjukhoz közeledő cigány gyerekek tanulmányi eredményeit mesterségesen lerontják, hogy lemorzsolódásukat „megkönnyítsék". Az állami felelőtlenség így csapódik le egy-egy konkrét iskola életében.

 

Tanulságos példa a francia szocialisták ZEP-programja a hasonló problémák enyhítésére. Azokban a „zónákban", ahol a tanulmányi eredmények jelentősen elmaradnak az átlagostól, s ennek okaként azonosítható a szegénység, a felnőttek alacsony iskolázottsága, ott kormányzati támogatással az iskola teljes társadalmi környezetére (egészségügyi ellátására, felnőttoktatására, közművelődésére, közbiztonságára) kiható fejlesztési programokat ösztönöztek pénzbeli támogatással és emberi erőforrásokkal is, hogy az iskola ebben a támogató közegben betölthesse fontos feladatát a társadalmi integrációban.

Kormányunk a központosított, állami iskolafenntartást semmi másra nem használta, mint forráskivonásra. A bürokratikus újraelosztásban benne van ennek a lehetősége. Az intézményvezetőnek kérvényeznie kell minden beszerzést, s amikor harmadjára már elutasító választ sem kap a fenntartótól, akkor a sokszorosítópapírt vagy más ilyesmit megveszik a kollégák. Az állami fenntartás a forráskivonás mellett még egyvalamire jó: az ideológiai indoktrinációra. Egyentanterv, egyentankönyv, egyengondolkodás! Illetve nem gondolkodás. Egy-egy tankönyvi ordenáréság kapcsán megbizonyosodhattunk arról, mi lesz, ha ez a „keresztény-nemzeti" ideoló­giai hadjárat elszabadul...

Ha még ehhez hozzátesszük az egyházi iskolák arányának növelésére, az elit és a plebsz minél teljesebb elkülönítésére irányuló nyílt és határozott törekvést, akkor világosan látjuk a célt: a „nemzeti középosztály" alatti társadalmi csoportok gyermekeiből „fröccsre" elegendőt kereső – József Attilával folytatva –, „ricsajt csináló", névtelen, fékezhető-uszítható tömeget előállítani.

Olykor „állami felelősséggyakorlásról" beszélnek az urak. Erről van szó! Vajon létezik-e a művelődéshez biztosított egyenlő jogok szellemét és gyakorlatát érvényesítő állami felelősséggyakorlás? A válaszom: igen. A rendszerváltás körüli széles körű oktatáspolitikai szakmai-társadalmi vitákban, később pedig jogszabályokban egyértelműen megjelent ez a lehetőség. Az állam felelőssége az, hogy a tanszabadság (az iskolafenntartás szabadsága) mellett szavatolja a költségvetési támogatás elégséges mértékét az óvodai, iskolai, kollégiumi, felnőttképzési, közművelődési, gyermekvédelmi alapellátásokban, s biztosítsa a nevelés-oktatás minőségi fejlesztését támogató jogszabályi környezetet.

Voltak ilyen modellek a 90-es években! Többé-kevésbé teljes parlamenti támogatás is állt mögöttük. Aztán ez apránként – sajnos még a Fidesz második hatalomra kerülése előtt – elkopott. A településük iskolájáért, helyi társadalmukért felelős, legitim települési önkormányzatok lassan elvéreztek, elfogytak tartalékaik, melyekből vállalásaiknak megfelelhettek volna. Az adózási szabályok pedig lépésről lépésre hizlalták a központi büdzsét és ellehetetlenítették az önkormányzatokat.

Szakmai kérdés mindez? Akár az is lehetne. De ha az állam foggal és körömmel ragaszkodik rabolt – és kirabolt – birtokához, akkor ő csinál belőle „politikát". József Attilával szólva: „ne rakj magadnak olyan házat, melybe háziúr települ". Ez az én politikai válaszom.

Trencsényi László tanár, a Hálózat a Tanszabadságért alapítóinak egyike

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.