Az egész arról jutott majdnem egy évtizeddel később Z. eszébe, hogy az udvar melletti utcán elhaladva a kaput kivételesen nyitva találta. Hirtelen gondolattól vezérelve bement, hátha megtalálja pontosan azt a helyet, ahonnan a zászlós kocsit látta elsuhanni, így idézve fel az akkori érzéseit. Sajnos sikerült. Közben jól megváratta a kávéházi irodájában üldögélő Marcit, aki cserébe azt kérdezte tőle, hogy tulajdonképpen mivel kezdődött az egész.
– Akkoriban egy politikus erre négyszemközt azt válaszolta: a pénzügyminiszter kétszer is mondta, hogy a hiány öt százalék, de nem tette hozzá, hogy a két közlést össze kell adni. Amíg erről beszélgettünk, hallani lehetett az aznapi tüntetésre vonulók rigmusait. – De azért ez nem csak a pénzről szólt – gondolkodott hangosan Marci –, amit Z. csak megerősíteni tudott: – A vekkeres tüntetésről mindig az jutott eszembe, hogy végül eljött a gyűlölet órája. És akkor még a katasztrofális nyári tévébeszédről, a váratlanul visszahúzódó rendőrségről, meg a bizalomvesztés légszomja idején tartott bizalmi szavazásról nem is beszéltem.
– Érezted, hogy valami megváltozott? – faggatózott tovább Marci, de ekkor már az időközben befutó Karesz is bekapcsolódott az emlékezésbe: – A dobhártyám érezte... Nem az utcai összecsapások zajára gondolok – tette hozzá elkapva Marci kérdő tekintetét –, hanem arra, hogy Z. a politika miatt kiabált. Valami olyasmit, hogy „Ezentúl így fogunk élni?!", látva a többször is feldúlt várost.
– A bizonytalanság miatt nekünk a Horizont Intézetben sokkal több munkánk lett – vette át a szót Z.
– Mégse lehetett kívülállóként vagy csak a pénztárcánk felől nézni mindezt. Legalábbis én nem voltam rá képes. Egyébként évekkel később, az újabb választás éjszakáján ugyanerre sétáltam hazafelé. Akkor már senki sem akart semmit sem megostromolni. Romokat nem szokás megrohamozni.
Percekig némán kevergették a kávéjukat. Már majdnem sikerült ráhangolódni a helyiségben végtelenítve szóló meditációs zenére, amikor Z. megszólalt: – Talán akkor volt igazam, amikor azt mondtam, hogy minden kommentár csak igazolja a vállalhatatlant.
– Akkor nem is mesélsz többet? – kérdezte aggódva Marci. – Úgy ismered? – szólalt meg Karesz Z. helyett, aki próbált ugyan komoly arcot vágni, de végül mégiscsak elnevette magát. – Nem hiszem, hogy kifogynék a történetekből – tette hozzá.
Ebben maradtak.
