Ezúttal Európa-politikusok akartak megint marshallozni egy kicsit (az Európai Bizottság javaslata ment az Európai Parlamentnek). Az ötlet egyszerű, ruházzunk be jó sok pénzt azokban az országokban, ahonnan a menekültek érkeznek. Kilenc országot jelölnének ki. Hiszen a legtöbb helyről nem a háború, hanem a nyomor elől indultak meg az emberek. Majd jobban megy a dolguk, ha komolyan fizetünk, s akkor otthon maradnak. Ez még mindig olcsóbb, mint később itt svéddé, németté, horribili dictu magyarrá formálni őket.
A második világháború után az amerikaik négy éven át nemzeti jövedelmük 1,4%-át fordították Európa újjáépítésére. Az EU erre a projektre legkedvezőbb esetben is GDP-je 0,08%-át fordítaná. S hogyan fogunk fizetni? A La Valletta-i csúcson a migrációs ügyek kezelésére elhatározták egy 1,8 milliárd eurós Afrikai Sürgősségi és Biztonsági Alap létrehozását. A tagállamok eddig a megítélt összeg 4,5%-át be is fizették.
Komoly pénz tehát akkor sem lenne, ha az eddigi munkamenet szerint úgy tennénk, mintha akarnánk... Ezért nem is érdemes vitát kezdeni arról, mi lenne hasznos, méltányos vagy igazságos az ilyen esetekben.
Lényegesen egyszerűbbnek tűnik és sokkal kifizetődőbb a befogadási készség jutalmazása. Mármint azon a ponton, ahol valóban el kell osztani az embereket letelepítés céljából. A tapasztalatok szerint az emberek nem egyenként vagy egy-két családostul, hanem csoportokban, kisebb közösségekben települnének le leginkább. A közösség elő tud állítani olyasmit, amit egy család magában, magának nem. Biztonságérzést, a nyelvet bíró szomszédokat, akik értenek téged, gyerekeket, akik az első perctől játszanak a tieiddel, esetleg egy nemzeti péket. Kisebb közösség kell klub, közösségi tér, imaház létrehozásához is. És akkor már ki lehet bírni önfeladás nélkül is az új életet, megnyugodhatsz, elkezdheted tanulni a befogadók nyelvét, szokásait, munka után nézhetsz. De azt, hogy mindezt egy helyi többség, falu, városrész kibírja, meg kell vásárolni.
Fényesen meg kell jutalmazni őket, másképp miért vállalnák? Amikor a 2000-es években itthon a modernista kormányzat, pontosabban Magyar Bálint iskolai integrációs programja felpörgött, tudták, hogy a roma integrációban teljes mellszélességgel részt venni hajlandó iskolákat a lehetőségekhez képest azonnal meg kell jutalmazni, és hozzájuk terelték az oktatási kormányzat számára elérhető európai oktatásügyi lehetőségeket. Nyilvánvalóan el lehetne járni így Európa-szerte azokban a közösségekben, amelyek most hajlandók befogadópontokká válni. Nem gondolom, hogy feltétlenül helyi népszavazásokat kell erről tartani, de azt sem hinném, hogy mindenütt akkorák lennének a gyűlölet falai, hogy azokat a helyi kemény érdekeket megmozgatva ne lehetne különböző településeken áttörni. Végül is a legtöbb európai tagállamban legfeljebb néhány tucat nyitottabb városkára, falura lenne szükség. Persze az európai pénz, mely amúgy még sehol sincs, nem lenne elég, ha a nemzeti kormányok nem jeleznék, hogy a helyi készség nincs ellenükre, s ha az ottaniak vállalkoznak, s így az országnak is segítenek, ezt fent is el fogják ismerni. De hát egy normális országban ilyesmi csak nem lehet elképzelhetetlen.
Egy másik lehetőség a már kihalt vagy majdnem kihalt falvak szervezett, menekültekkel megtűzdelt visszatelepítése lehetne. Persze menekültügyi pénzekkel. Olaszországban már próbálkoznak ilyesmivel. Firenzei kutatókkal nemrég részletesen megtárgyalhattunk egy ilyen calabriai, dél-olaszországi programot. Nem a kormány találta ki, a helyi, egyébként baloldali polgármesterek nyitottak. Azután persze jött központi támogatás. Először csak két helyre; Badolatóba és Riacébe. Innen százötven évig mindig csak elmentek az emberek (főleg Argentínába). S most megszületett a helyi jelszó, fordítsuk meg a mozgást, keltsük életre a települést. Az elsőként érkezett családok főleg feketék. Az olaszországi menekültek zömmel afrikaiak, a csónakokon, bárkákon odaérkezők közül kerülnek ki. De vannak itt szerb romák, palesztinok, kurdok, afgánok is.
A helyi olasz családok egy része állásokat kapott a közigazgatástól, hogy segítse a menekültek beilleszkedését. Szociális munkások lettek, segítenek az új szomszédoknak, előadják, milyen is ott az élet. A kevés sajátjukkal együtt játszatják a sok új gyereket. A lényegében munkalehetőségek nélküli település újjászületik. Először sokan így is idegenkedtek az egésztől, de a pénz kellett, s lassan rájöttek, mit jelent mintának, mentornak lenni. S nem munkanélkülinek. Ma Riacéban a folyamatot támogató egyesület, a Jövő Városa (Citta Future) is működik. Az 1700 lakos közül 250 a menekült. Nem nőttek a helyiek fejére. A történetnek lassan híre megy. Wim Wenders néhány éve dokumentumfilmet is forgatott róluk, az Il Volót, A menekülést.
Miért ne lehetne ilyesmivel próbálkozni Tolnában vagy somogyi aprófalvakban? A kísérletből látnivaló is születhetne. A mintatelepülések mindenütt érdekesek. S annyira nincsenek a mi világunkban most mutatható pozitív példák... Hátha egy nagy európai ügy helyi megoldási kísérletei ilyenné válhatnának.
De azt, hogy mindezt egy helyi többség, falu, városrész kibírja, meg kell vásárolni. Másképp miért vállalnák?
