Tizenkilencre lapot

Az írás a Népszabadság
2015. 03. 27. számában
jelent meg.

Orbán Viktor több ezer ember előtt beszélt 2015. március 15-én, de beszédéből senki sem tudna idézni. És nemcsak azért, mert a médiát elvitte az a nagyjából ötven ember, aki kifütyülni ment oda az ország megtéveszthetetlen első polgárát, hanem azért, mert nem mondott semmit. Hogy is mondhatott volna? Oroszországot mégse dicsérhette, hiszen ők verték le a forradalmat. A Nyugatot nem dicsérhette, mert azzal ugye most háborúban állunk. A magyar gazdaságot meg hát ugyan dicsérte, de ki tudja ezt komolyan venni a brókerbotrányok, a mutyik, a hamis földbérletek és a feketén dolgozók országában? Senki. Olyannyira senki, hogy az ellenzéki média alig-alig írt róla valami negatívat. Igaz, mint már írtam, nem is igen lehetett volna, mert a semmiről igen nehéz írni. Annál többet foglalkoztak viszont a civil szervezetek által meghirdetett, több tízezer embert megmozgató, pártok és politizáló civil szervezetek által is támogatott ellenzéki tüntetéssel. Mert ott viszont történt valami. Sőt nem is csak egyvalami történt. Hogy pontosan mi, azt nem mindenki érti, ki pozitívan, ki pedig negatívan áll az ügyhöz.

Marabu rajza

Ahhoz, hogy meg lehessen érteni a történéseket, érdemes egy picit visszább lépni az időben. Egészen a 2000-es évek elejéig. Valahol itt kezdődhetett el az a folyamat a baloldali-liberális oldalon, amely azt képviselte, hogy a politika gonosz dolog. A politikusok mind gonoszak, korruptak, hülyék. Csak civil ügyekkel szabad és menő dolgozni. A politikával csak glaszékesztyűben és sötét szobákban lehet és kell foglalkozni. Ezt mondta a Védegylet és ezt kommunikálta a Milla is. A sors fintora, hogy mindkét szervezetből politikusok, pártok nőttek ki. De még az ezekből a szervezetekből kinőtt pártok is azt kommunikálják, hogy egyébként a politika nem jó dolog. Fura mód a jobboldalon ezalatt az idő alatt kinőtt a „semmiből” egy párt. Egy jobboldali radikális párt, amely tetszik, nem tetszik, mára a közvélemény-kutatások szerint az ország második legnépszerűbb pártja lett. Ők nem mondták, hogy a politika rossz dolog. Ők nem mondták, hogy minden politikus gonosz. Ők vállalták, hogy politizálnak, és elmentek a legkisebb faluba is. Nemegyszer. Százszor. Sajnos otromba ideológiájuknak, egyszerű zsigerekre ható, hazugságokra épülő folyamatos kampányuknak meg is van az eredménye. Az emberek bizony politizálnak. És bíznak bennük. A Jobbikban.

A Vajda Zoltán és a Gulyás Balázs, valamint a hozzájuk csatlakozó civil szervezetek által fémjelzett tüntetések új tartalmat adnak a civil politizálásnak. Nem félnek politizálni. Nem félnek együttműködni. Úgy tűnik, rájöttek: véget kell vetni a baloldal önsorsrontásának. Abba kell hagyni saját magunk ekézését. El kell felejtenünk, hogy Orbán Viktorhoz – egy „maffiózó család” fejéhez – mérjük magunkat. Politizálnunk kell. Mert politizálni, beleszólni az ország, a megye, a város, a falu ügyeibe, jó dolog. Jó dolog, ha nem hagyjuk, hogy a fejünk fölött döntsenek. Tudnunk kell élni a jogainkkal. Tudnunk kell elhinni, hogy politikus nemcsak az lehet, aki húsz évig erre készül, hanem bárki, aki késztetést érez arra, hogy beleszóljon a közéletbe. A netadós tüntetések, a magánnyugdíj-tüntetések végre célt értek. Meghátrálásra késztették a kétharmadot. Megmutatták, hogy lehet és érdemes politizálni. Lehet a pártokkal, szakszervezetekkel, civil szervezetekkel együttműködve dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy a február elején hétszázezer tévénéző előtt, a Parlament előtt megtartott tüntetés hozzásegítette Kész Zoltánt a veszprémi győzelemhez. Mindezt média és pénz nélkül, és az újra önállósuló Szolidaritás Mozgalom országos aktivista hálózatára támaszkodva érték el.

2015. március 15-én nem csak egy ellenzéki tüntetés volt. Egyrészt a nemzeti ünnep alkalmából közösen ünnepeltek azok a pártok, civil szervezetek, amelyek valóban a Fidesz leváltását akarják. Ott volt az MSZP, a DK, az Együtt, a PM, valamint a Szolidaritás is. Az LMP zászlóit nem láttuk. Nem dőlt össze a világ. A nap is szépen sütött. És legalább harmincezer ember jött el. A szervezők jól érezték, hogy az elmúlt hónapok jól megtervezett tüntetései után, ahol mindig emelték egy picit a tétet, március 15-én megint mondani kell valamit. A végén történnie kell valaminek, ami továbbgörgeti az eseményeket. Indíthattak volna mozgalmat vagy pártot, de minek, hiszen van belőlük elég. Mondhatták volna, hogy találkozunk majd legközelebb valahol, valamikor, de úgy döntöttek, hogy a nehezebb utat választják. Megpróbálják Orbán Viktor saját fegyverét maga ellen fordítani. Megpróbálnak végigvinni egy népszavazási kezdeményezést.

Valószínűleg tisztában voltak vele, hogy bármilyen kérdést tesznek is fel, a média és a politika egy része – ki érdekből, ki pedig érdektelenségből – nem fogja érteni, és erősen kritizálni fogja a kérdéseket. Miért ezek? Miért nem más? Úgysem megy át egyetlen kérdés sem. Ha átmegy, ki fogja összegyűjteni? Nos, a válasz a kérdésekre és a kritikákra az, hogy ők most ezeket a kérdéseket találták ki. Van közöttük szociális, alkotmányos és populista is. Hogy valaki szerint mást kellett volna? Istenem, hát miért nem tette őket fel? Ők – valószínűleg, hosszú tanakodás után – ezeket választották. Ha a kérdések fele átmegy, akkor az már siker. Akkor abból lehet csinálni egy népszavazást. Mindenki tudni fogja, hogy a népszavazás Magyarországon túlmutat önmagán. Az a kormányról szól. Akarod-e vagy sem? Mindegy, hogy a kamarai tagságról szóló kérdés vagy Orbán Várba költözését firtató kérdés megy át a választási bizottságon. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy lehet tartani egy népszavazást, ahol ellent lehet mondani a rendszernek. Ahol a nép élhet demokratikus jogaival. A mai Magyarországon ezért a jogért harcolni kell. Harcolni kell, mert hagytuk, hogy elvegyék.

De ennek vége. Az igazi feladat akkor kezdődik, amikor össze kell gyűjteni a megfelelő számú aláírást. És ha kiírják a népszavazást, el kell vinni az embereket szavazni. Be kell bizonyítani, hogy az ország népének elege van belőlük. Így azt is be lehet bizonyítani, hogy politizálni jó és eredményes dolog is lehet. Ebben, ha csak nem törik meg az eddigi együttműködési hajlam, természetesen partnereik lehetnek mindazok a pártok, politizáló civil szervezetek, szakszervezetek, amelyek nem akarják, hogy Magyarország valójában egy zsákutcás történelmi úton haladjon tovább. Ellenfeleink pedig azok lesznek, akik most kormányon vannak, vagy élvezik ennek a kormányzásnak a gyümölcseit. Való igaz, az utolsó órában vagyunk. De nincs mit tenni, kockáztatni kell. Ezért sem baj, ha civilek végre lapot húznak. Még ha tizenkilencre is…

A szerző a Szolidaritás Mozgalom ügyvezető elnöke

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Fórum

megosztom twitter kinyomtatom