Tiszti főorvos a mocsárban
A hazai közéletben, így az omladozó egészségügyben is egyre több tisztségviselő veszíti el az erkölcsi mércéjét. Nem hittem volna, hogy ebbe a kétes dicsőségű sorba a népegészségügyi szolgálat vezetője is beáll. De beállt. Mostanáig az Orbán-rezsim legalább agyonhallgatta a betegellátás nyomora ellen szót emelő civil kritikát, legfeljebb az ellenzéki pártok nem mindig szakszerű, de jogos megnyilvánulásaira reagált: üres sikerpropaganda mellett „nyócévezett".
A napokban azonban a frissen kinevezett tiszti főorvos is föltűnt a politikai lakáj szerepében. Vállalta, hogy a kormányhoz közel álló sajtótermékben védelmezi államtitkárát és pocskondiázza azokat, akik felelősséggel szót emelnek a tarthatatlan és tűrhetetlen egészségügyi viszonyok, a pályaelhagyás, a kivéreztetett és lepukkant kórházak miatt (Magyar Idők, 2016. január 29).
Abszurd fejtegetésének a végét idézem: „A fekete ruhás ápolónő folytatja harcát, mivel az őt felkaroló média elhitette vele, hogy ő lesz a megoldás abban a bajban, amelyet már egyre nagyobb részben maga idézett elő. Kiépítették benne azt a küldetéstudatot, amelyet a jó szándék indított útjára, és némi exhibicionizmus visz tovább. Sándor Mária valójában csak eszköz, akinek feladata a jóslat beteljesítésének elősegítése, azaz a romló egészségügyi humánerőforrás-helyzet kritikus szintre gyengítése." Nota bene, két héttel korábban az Állami Egészségügyi Ellátó Központ újdonsült vezetője ugyanebben a lapban hálálta meg a bizalmat egy kísértetiesen hasonló gondolatmenetet felmutató írásban.
A tiszti főorvosi tisztség számomra mindeddig a rendíthetetlen szakmaiságot, a politikai függetlenséget jelentette. Luther L. Terry amerikai tiszti főorvos 1964-ben hozta nyilvánosságra bizonyítékait a dohányzás ártalmairól, s a politikai köntösbe öltöztetett profitérdekekkel dacolva szenvedélyesen védelmezte álláspontját. Margaret Chan, a WHO jelenlegi karizmatikus főigazgatója hongkongi tiszti főorvosként irányította a SARS-járvány elleni küzdelmet Dél-Kínában, és a kereskedelmi, turisztikai szempontokkal szemben könyörtelenül érvényt szerzett a közegészségügyi követelményeknek. Magyarországon 1991-ben alakult meg az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, s eddigi 11 tiszti főorvosa – tisztsége betöltésének időszakában – tartózkodott politikai megrendelések elfogadásától, s bár eltérő minőségben és felkészültséggel, de kizárólag a népegészségügyi szaktudás alapján formált véleményt és tette kötelességét.
Szentes Tamás cikke, amely már az összeesküvés-elméletektől sem áll távol, szegényebbé tett egy illúzióval. Azzal, hogy legalább az ország közegészségügyi biztonságának letéteményese, az ÁNTSZ nem vált a hatalmi politika játékszerévé. Igaz, a Fidesz már az influenza-világjárvány (2009) idején is próbálkozott: védőoltás elleni kampányt épített a hazai vakcinagyártó cég állítólagos offshore tulajdonosi hátterére alapozva. Szerencsére az akkori parlamenti szakbizottság egységes fellépése ezt ellensúlyozni tudta.
2016 elejére azonban az állami centralizáció, a politikai lojalitás mindent felülíró követelménye a szakmaiság utolsó szikráit is kioltja a hatósági-államigazgatási munkából. Igaz ez az ÁNTSZ-re is. Tragikusan lecsökkent a tiszti főorvos tekintélye, hatalma és szavának súlya az elmúlt öt és fél évben. Ez azért baj, mert az ÁNTSZ minden hibája ellenére is alapvetően szakmai szervezet volt, amely a lakosság egészsége érdekében dolgozott. Mára hatáskörét megnyirbálták, eszközeitől megfosztották, az évenkénti átszervezésekkel elérték, hogy mindenkit folyamatosan bizonytalanságban tartsanak. A kormányzati leépítésekről kiszivárgott hírek szerint a szervezet a végnapjait éli.
A tiszti főorvos írt. Minősítette a fennálló rend kritikusait. Minősítette önmagát is, és nemes küldetését a politikai mocsárba rántotta. Csak nehogy járvány legyen.
