galéria megtekintése

Tiszta víz

27 komment


Csepelyi Adrienn

Megmosolyogtak a minap, amikor bevallottam: nem volt tudomásom az úszószövetségi kapitány, Kiss László viselt dolgairól. Sporttal is foglalkozó újságíróként egy pillanatra elszégyelltem magam. De zavarom csak egy pillanatig tartott, eszembe jutott ugyanis, hogy itt a legkevésbé sem én vagyok az, akinek szégyellnie kell magát. Vétkesek közt cinkos, aki néma – ez szaladt ki a számon.

Az olimpiai aranyérem nem viszonylagos – ahogyan bizonyos bűnök sem azok. A bűnösnek joga van beilleszkednie a társadalomba – hangzik az érvelés, s érteni is vélem. Csak aztán belém nyilall a dolog kegyetlen iróniája: joga éppenséggel az áldozatnak is volna feledni, csak módja nincs rá.

Most nyilván nyomozni kezdenek majd, ki és milyen módon segítette Kiss László gyors előmenetelét. Előrángatnak dokumentumokat, szóbeszédet, tanúkat, védik vagy megsemmisítik őt – miközben ebből az ügyből egyetlen dolog szűrhető le csupán haszonnal: hogy húzni kell végre egy vonalat.

 

Felnőtt itt időközben egy-két generáció, amelyik már nem ismeri az uszodaöltöző fülledt pletykáit, és elborzadva hallgatja, amint bagatellizálják a nemi erőszakot (ugyan, három siheder, brahiból, és régen is volt), vagy észérveket keresnek egy torz elme féltékeny tombolására (szerelemféltésből, értik, ez a szerelem, 30 késszúrás és egy gödör az erdőben). Amelyiket nem érdekli, milyen példás családapa a diákokat fogdosó tanár, és amelyik nem akar több mesét hallani a vak komondorról meg a folyton útban lévő bútorokról. Sokan voltak ezzel így korábban is – csak épp a hallgatólagos közmegegyezés, az makacs. Hogy mi változott? Nem tudom. Talán, hogy az illendőséget, a szégyent végre felülírja a józan ész. Talán, hogy a nőknek elegük van a hallgatásból, s az apák, anyák, akik hirtelen megértették a „mi lenne, ha" súlyát, más sorsot szánnak gyermekeiknek. Olyat, amelyikben nem viszonylagos a sérelem. Amelyikben nem írnak romantikus kerettörténetet a beteges birtoklási vágy köré (de hát olyan szerelmes volt!), és nem azon akadnak fenn, hogy előkerül egy 55 éves történet, hanem azon, hogy miért is tussolták azt el annak idején. Önnel hány olimpiai érem feledtetné a lánya meggyalázását?

Nem, ne jöjjenek nekünk azzal, hogy fiatalság, bolondság. Nem akarjuk többé hallani, hogy a lányon túl rövid volt a szoknya. Ne ismételgesse senki, hogy magának kereste a bajt, miért viselkedett kihívóan, miért ivott annyit. Elég volt a viszonyítgatásból! Az egész életünket, a nyelvezetünket is megmérgezi az a fajta pállott, gyomorforgató összekacsintás, ami miatt azt játsszuk, hogy amiről nem beszélünk hangosan, az nincs is. Azt az olimpiai versenyszámot még nem találták fel, amelyik többet érne, mint egy ember méltósága vagy élete.

Meglehet, eddig mi alkalmazkodtunk a korábbi szokásrendhez. Most ideje megfordítani a dolgot, és új sztenderdeket állítani, a mi normáink szerint. Az ugyanis, ami eddig így volt, egyáltalán nem biztos, hogy jól is volt úgy. Engedjünk végre tiszta vizet minden medencébe!

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.