Felnőtt itt időközben egy-két generáció, amelyik már nem ismeri az uszodaöltöző fülledt pletykáit, és elborzadva hallgatja, amint bagatellizálják a nemi erőszakot (ugyan, három siheder, brahiból, és régen is volt), vagy észérveket keresnek egy torz elme féltékeny tombolására (szerelemféltésből, értik, ez a szerelem, 30 késszúrás és egy gödör az erdőben). Amelyiket nem érdekli, milyen példás családapa a diákokat fogdosó tanár, és amelyik nem akar több mesét hallani a vak komondorról meg a folyton útban lévő bútorokról. Sokan voltak ezzel így korábban is – csak épp a hallgatólagos közmegegyezés, az makacs. Hogy mi változott? Nem tudom. Talán, hogy az illendőséget, a szégyent végre felülírja a józan ész. Talán, hogy a nőknek elegük van a hallgatásból, s az apák, anyák, akik hirtelen megértették a „mi lenne, ha" súlyát, más sorsot szánnak gyermekeiknek. Olyat, amelyikben nem viszonylagos a sérelem. Amelyikben nem írnak romantikus kerettörténetet a beteges birtoklási vágy köré (de hát olyan szerelmes volt!), és nem azon akadnak fenn, hogy előkerül egy 55 éves történet, hanem azon, hogy miért is tussolták azt el annak idején. Önnel hány olimpiai érem feledtetné a lánya meggyalázását?
Nem, ne jöjjenek nekünk azzal, hogy fiatalság, bolondság. Nem akarjuk többé hallani, hogy a lányon túl rövid volt a szoknya. Ne ismételgesse senki, hogy magának kereste a bajt, miért viselkedett kihívóan, miért ivott annyit. Elég volt a viszonyítgatásból! Az egész életünket, a nyelvezetünket is megmérgezi az a fajta pállott, gyomorforgató összekacsintás, ami miatt azt játsszuk, hogy amiről nem beszélünk hangosan, az nincs is. Azt az olimpiai versenyszámot még nem találták fel, amelyik többet érne, mint egy ember méltósága vagy élete.
Meglehet, eddig mi alkalmazkodtunk a korábbi szokásrendhez. Most ideje megfordítani a dolgot, és új sztenderdeket állítani, a mi normáink szerint. Az ugyanis, ami eddig így volt, egyáltalán nem biztos, hogy jól is volt úgy. Engedjünk végre tiszta vizet minden medencébe!
