Noha évente legföljebb kétszer (világ- és Európa-bajnokság) csodálkozunk rá legjobb kajakosaink és kenusaink évtizedeken átnyúlóan stabil és pompás teljesítményére, nyugodtan tekinthetünk e produkciófolyamra etalonként: tudniillik ezek a honfitársak nem tesznek mást, mint mi dolguk, oszt’ mindig jók.
Pedig életük korántsem olyan könnyű szerte e kis hazában, akár azoké a szintén kiemelt testtartással járó, ugyanakkor másképp aktív honfiúké, akik azt sem mondják, hogy abrakadabra, s máris nyernek/ kapnak valamit: tendert, offshore-cégbe ojtott közbeszerzést, esetleg ötmilliós fizetést plusz kocsit plusz cafeteriát plusz költségtérítést plusz toronyórát lánccal.
Na de isten óvjon bennünket attól, hogy itt most nekiálljunk jól mészároslőrincezni, okosügyvédezni vagy emenbézni – egy javallat azért: lassan a migránsügyet is rábíznánk a felcsúti polihisztorra, hiszen ő mindenhez ért –, csupán azt jelezzük kellő tisztelettel, mekkora megbecsülést is érdemel az a tevékenység, amelynek során valaki ájulásig tolja a tanmedencében, az erősítőteremben meg a nyílt vízen, az aktuális performansz végén pedig saját teljesítményétől boldogan, nem mellesleg valamilyen medál birtokában kacsinthat ki a mámoros publikumra és a kamerákra.
