Tisza-szobrot avatott a kormány a Kossuth téren, s ezzel a gesztussal Orbán Viktor miniszterelnök – aki barátai és ellenfelei által sem kétségbe vont módon próbál korszakot, sőt kurzust formálni hosszúra nyúlt kormányzásából – el is döntötte a kérdést, hogy a konzervatív (vagyis az arisztokráciát és a dzsentri réteget, az úri osztályt és annak jogait védelmező) nagy elődök közül kit tekint példának és példaképnek. Mert bár Bethlen Istvánt is szoborba öntötték nemrég, méghozzá Orbán leendő székhelye előtt, odafönt a Várban, ne legyenek kétségeink: a politikai földrajzi és szimbolikus erőközpontja a „nemzet főterén” marad, amelyet újra Tisza szobra és szelleme ural.
 |
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Azé a Tisza Istváné, akiről a kortárs Ady kristálytisztán látta, hogy az ő keze nyomán fog elhamvadni „Hunnia úri trágyadombja”. Azé a Tiszáé, akiről az iránta legelfogultabb méltatói sem tudtak/tudnak többet mondani, mint hogy az utolsó csepp véréig küzdött a rá maradt régi Magyarország (és benne a kiváltságosok kiváltságainak) megőrzéséért, a politikai váltógazdaság, a demokrácia, az általános választójog és a kisebbségi jogok feltartóztatásáért, s hogy inkább visszavitte volna az országot a XIX. századba, csak ne kelljen összetalálkoznia a XX. század új, a saját osztályát trónfosztó korszellemével. Azé a Tiszáé, akinek önmagát túlélt rendi állama úgy roskadt össze az első világháború gőzhengere alatt, hogy a romjai alól már csak a csonka Magyarországot került elő.
