Felhívtuk Kubatov Gábort, a Fradi elnökét, hogy fáj a lábunk, beállt a derekunk is, öregek vagyunk, nem bírjuk mi már a közelharcot, márpedig másnap nyit az új elektronikai áruház ötvenszázalékos kezdőárakkal. Hatalmas tömeg várható, egymást tapossák majd az emberek, segítsen hát rajtunk a fiúkkal, kiváló biztonsági őrökkel, aznap úgysincs meccs, és a választási irodára se akar beadni senki népszavazási kérdést.
Másnap megnyitott az elektronikai áruház, egymást taposták az emberek, ám a fiúk állták a sarat. Amikor valaki épp belépett volna az ajtón, ügyesen eléálltak, csak úgy, véletlenül, ahogyan villamoson szokott helyet keresni az ember a lábának, mikor meg az utolsó kedvezményes sík tévét vitte volna el egy illető, szép komótosan körbevették a fiúk, hogy „én a te helyedben nem venném meg ezt a tévét", és akkor az illető már nem is akarta megvenni, és így lett nekünk, szegény, beteg nyugdíjasoknak hirtelen két síktévénk.
De miért is írunk erről, hiszen nap nap után érkeznek a hírek hasonló esetekről, hogy a fiúk a fekete pólójukban, bomberdzsekijükben, a kopasz fejükkel feltűnnek az ország különféle pontjain, és segítenek a rászorulóknak. Nincs ebben semmi új, annak idején hogy meglepődtünk, amikor híre jött, hogy a gój motorosok elesetteket gyámolítanak; azt hittük, hogy állandóan csak háborúznak, hogy nincsen már bennük semmi jó érzés. Kubatov emberei két meccs között, már aki épp szabadlábon van, sohasem tétlenkednek. A megyei lapok sorra számolnak be arról, hogy kigyúrt, kopasz férfiak magányos öregeket keresnek fel otthonukban, vizet visznek nekik a kútról, máskor felvágják a tűzifát, enni adnak az aprójószágnak, mintha csak Timur és csapata volnának; idősebb polgármesternék népszavazási kérdésének mielőbbi iktatása, ez csak az egyik arcuk.
Sajnálatos, hogy ezt se a szocik, se a többi ellenzék nem érti.
