Ilyen a polgári demokrácia alapintézményeinek visszahelyezése jogaiba. A sikeres vállalkozások nyúzásának, sarcolásának befejezése. A rászorultak megalázásától a velük való tevőleges együttérzésre váltás. A túlállamosítás demokratikus visszafordítása, az új privatizáció. És van a rendszernek ezeken kívül is néhány olyan vonása, ami kevésbé jól érzékelhető, de példaként szolgál arra, hogy az egyszerű ellenkezőjébe fordítás nem feltétlenül szellemtelen, mechanikus megoldás.
Ha még nem látjuk is a végét, az már most megállapítható, hogy a rendszer a maga igazolását egyre inkább tiltásokra alapozza. Erkölcsi felsőbbrendűségét – ismerős történeti képlet – azzal bizonyítja, hogy egyre több bűnt talál, hogy aztán mindet betilthassa. Egyre hedonisztikusabb vezetőinek ez nagyon nem áll jól, bár Orbán Viktor, ha nem fociról és háztáji stadionépítésről van szó, e tekintetben a legkevésbé támadható. Sőt, már-már aszketikus vonásokat mutat.
Másfelől a tiltások rendszere leginkább az ő habitusát tükrözi. Nem nevel, terel vagy ösztönöz, csak büntet. A legutóbbi és elbukott gyerekmolesztálási ügy, amennyiben ugyanis kiskamasztól az érettségizőkig mindenkit pisiltetni akartak a drog tiltásának jegyében, csak egy volt a sok ilyen támadás között, és nyilván nem a végső. A vasárnapi munka betiltása időben közvetlenül megelőzte ezt, lényegében azonban egyszerre lépnek.
Lábjegyzetként, de idetartozik az a szabály is, amellyel 2018-tól megtiltják a napi fogyasztási cikkek árusítását azoknak a nagyobb üzleteknek, amelyek nem képesek nyereséget termelni két egymást követő évben. A nagyok, ha külföldiek, ilyenek. Ugyanarra az erős szálra van minden felfűzve. Tiltani kell, mert úgy lehet érzékeltetni, hogy a jó harcosai ereszkedtek le közénk. Tiltani a guberálást, a padon és aluljáróban alvást, a kukában turkálást, a koldulást. Tiltja a főváros az utcai ételosztást, hogy ne lássák a nem szegények a szegénységet.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Az iskolai menzákon viszont tilos kirakni az asztalra a só- és cukortartókat. Büntetik a chipset és a túl cukros ételeket, a pörkölt vagy a csülök sörrel viszont az állameszme szerint való. Kiterjed a figyelem mindenre. Tiltják az alkotmánybíráknak, hogy költségvetési és adóügyekben ítélkezzenek, amíg ily nagy az államadósság, azt is, hogy saját korábbi ítéleteikre hivatkozzanak, és szinte lehetetlenné tették az emberek számára is, hogy alkotmánybíráikhoz folyamodjanak.
Azt is, hogy népszavazással próbáljanak beleszólni az élet menetébe, ahogy annak idején a Fidesz tette a tandíj és a vizitdíj elleni plebiscitummal. (Nagyságrenddel nehezebb most eredményes referendumot produkálni, mint akkor volt.) Nem tilos, csak nagyjából lehetetlenné van téve a törvényes sztrájk. Megtiltották a bíróknak, hogy 62 éves koruk felett is ítélkezzenek, még ha ezt a támadást formailag nemzetközi fórumok hárították is, az első attakkal elmozdított vezető bírók nem kerültek vissza a helyükre.
Szökellhetünk nagyokat, mindenhol hatalmas tiltó táblákat találunk. Már az alaptörvény leállítja a határon a génmódosított növényeket, termékeket, mintha csak fertőző betegségek volnának, jóllehet a világ nálunk nagyobb része nem így gondolkozik róluk. Tilos földet vennie annak, aki nem nálunk telepedett le és nem életformaszerűen gazdálkodik, tehát elsősorban is a külföldieknek, és nem szabad egy meghatározott területnagyságnál többet vásárolni, mert a kis gazdaságok mellett van a hatalom, amelynek egyik velejárója, hogy nincs szünnap, a városban munkátlanná alakítandó vasárnap is gondozni kell a birtokot, és ami hozzá tartozik, ahogy persze a papoknak is a legfontosabb munkanapjuk a vasárnap.
Az ellentmondás, melyet itt találunk, nem tilos, sőt gyakori. Sok tiltás mellett lehet érvelni, de amellett nehéz, hogy ilyen tömegben kell tiltani. A hírhedt három T átalakult: tilt, tilt, tilt. Tilos lett az önkormányzatok számára iskolát és kórházat fenntartani, a tanároknak tankönyvek között szabadon válogatni. Nincs az életnek területe, ahol nőttek volna az emberek lehetőségei, mindenhol szűkült a választás szabadsága.
Betiltották a szerencsejáték-automatákat és letiltották az online fogadási oldalak többségét – legalábbis szándék szerint, a valóságban, akinek szerencséje van és ügyes, játszhat még. Bezárták a trafikokat a benzinkutakon és a bevásárlóközpontokban, illetve még előtte bezáratták az összes trafikot, hogy jóval kevesebbet újranyittathassanak, jelentős részben a kötelékükbe tartozókkal.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Betiltották a dohányzást lényegében a mezőkön kívül mindenhol, most már csak otthon lehet rágyújtani, ahol viszont tényleg nagyon ártalmas lehet – már ha van gyerek. És ha van, nem lehet közömbös, hogy ha nem is tiltás formájában, de távol tartanak nagyon sok fiatalt a gimnáziumoktól, illetve az egyetemektől a finanszírozott helyek majdani alapos szűkítésével. Rendszerteremtő pillanat volt az, amellyel még az első ciklus elején lényegében betiltották a kötelező magánnyugdíjpénztárakat, majd kemény szorítással nyomják ki a lelket az önkéntesekből is.
És hogy minden korosztályt elérjen a tiltások rendszere: immár tilos a nyugdíj mellett dolgozni közszférában. Tiltják a segélyt annak, aki nem vesz részt közmunkán, bár megtehetné. A polgármester megtilthatja, hogy valaki közmunkát kapjon. Csak a normális megélhetését tiltják annak, akinek nincs se közmunkája, se állása. Sokszor dumaszínház-fesztiváldíjra alkalmas ötletek is születtek a kormány megtermékenyítő példáján potenssé vált önkormányzatoktól: Hódmezővásárhelyen a hintázást tiltották be, Csörögön a labdázást, Miskolcon a porrongyrázást – a rongyrázást nem –, Ózdon azt, hogy megtarthassa a gazda a saját kutyája kölykeit.
Az V. kerületben a gördeszkázást, görkorcsolyázást, rollerezést, a parkokban sok helyen a biciklizést, bár az említett fővároson kívüli fegyelmi intézkedéseket végül egy alkotmánybírósági döntés likvidálta, a késztetés megmaradt. Megmaradt, mert nincs más választás. A klientúra építése társadalomszervezési erőként elégtelen. A külföldi vállalkozásoktól törvény erejével elvehető ezermilliárdok lassan elfogynak, ha másért nem, azért, mert megtanulnak vigyázni a pénzükre, vagy ha ez lehetetlen, kihúzódnak innen.
A kormányzatnak mégis potensnek kell mutatkoznia, s ez új és új, erkölcsi alapon is megtámadható ellenségek legyőzését követeli meg. Az egyik leghatásosabb fegyver ennek során a tiltás-kitiltás. Nem a szójáték hozza ide, hanem valóságos ellenhatás erre a fokozódó tiltakozás. Sokan az új tüntetők fejére olvassák a program hiányát, pedig maga a kiállás is programot jelent. Ellen-állás. A tiltás rendszerét az ellenkezőjére fordítanák. Nem kevés.
Nem tudjuk, mi lesz a történet vége, hogy kritikánk ennek ismerete nélkül helytálló-e. De ha már filmek... Feltűnő, hogy Cannes-ban nemrég milyen érzelmeket váltott ki egy film – Dardenne testvérek: Két nap, egy éjszaka –, amely egy munkásnőről szól, aki egészen reménytelen, depressziós helyzetből indulva küzd meg az állásáért a kollégáival. Ebben a sokszor megalázó harcban jut el oda, hogy módjában áll nagyvonalúvá lenni. Még ő lesz szolidárissá.
Az ellentétükbe fordítja az addigiakat. Jellem, gerinc kérdése. Cannes negyedórás álló ovációval fogadta a filmet. S ha ebből, mondjuk, úgy hét és fél perc a főszereplő Marion Cotillard-nak járt is, a másik hét és fél, ráadásul éppen abból a közegből – legalábbis elgondolkodtató. Még ha a befejezés ismeretében sokkal könnyebb dolguk van is a tapssal, mint nekünk most.
