Emlékszem, amikor Szili Katalin dobta egymás után a köveket a szocialisták politikai állóvizébe. Meg sem lehetett állapítani, hogy tóba vagy lavórba, mert tetemrehívásra nem került sor – egy-egy kósza villámreakción kívül sokáig elvoltak így ketten, az MSZP és Szili.
Jártak így mások is, a szervezet a platformszabadság jegyében elegánsan és csendben túltette magát a különvéleményeken. Legutóbb Szanyi Tibor aggódó levelét olvashatták az érdeklődő szocialisták, most pedig Gyurcsány Ferenc kiáltványára érkezett az önérzetes, de név nélküli, ám a vitát elutasító válasz: jobb, ha Gyurcsány csak hallgat. Kontrázott erre a többi párt is. Ha ebből az „érintésre is érzékeny” távolságtartásból bármi látszana tetszési indexükön, az jó volna, de nincs így.
Az MSZP újra és újra előveszi egyetlen balzsamát, a „kicsik közt a legnagyobb” szegényes büszkeségét, ám a karámon belül javában tart a helyosztó, a kavarás, az idősebbek megint tanácsadó testületet akarnak, de ők sem kalkulálnak azzal, hogy nem kizárólag Gyurcsány miatt tartanak itt. A szőnyeg alá söpört véleménykülönbségek is tehetnek arról, hogy ma sem tudják, hányadán állnak saját magukkal.
A finom lökdösődések, a lassú perifériára szorítás, a „kapsz valamit cserébe” üzletek és egyéb alkuk világának mesterei jobbára fű alatt dolgoznak. Ha valami értelmük volna az előválasztási futamoknak, az a habitus, a felkészültség, az irányzatok nyílt színi bemutatója. És ennek előszobája, a sok-sok nyilvános rendezvény az eltérő álláspontok szembesítésére. Igaz, ehhez sokat kell olvasni, sok konferenciára elmenni, szakirodalmat raktározni, nem pedig brosúrákkal, napi botrányokkal táplálkozni.
