Megnyitották a Vigadót, némi botrány kíséretében: rendes, fiatal emberek, akiknek ez a dolguk, akiknek utálniuk kell mindent, ami akadémikus, beágyazott, udvaribolondos, hálás és hatalombarát, teljesítették a kötelességüket, pénzt szórtak a belépők nyakába, lefeküdtek a földre, tiltakoztak, mentették a művészek becsületét.

A művészetét sajnos nem tudták, az odabent is a helyén érezte magát, ezzel sajnos nem lehet mit tenni, rengeteg olyan forma van, ami kénytelen megadni magát a pénznek. Egy szimfonikus zenekart például nem lehet szeretetből vagy lelkesedésből finanszírozni, a tagok valakitől kapják a fizetésüket, és ha menni kell, akkor zenélnek, és lehetőségük sincs, hogy megnézzék: ördögnek vagy angyalnak. Az egyetlen, amit megtehetnek, hogy unalmasan zenélnek, vagy hogy nem próbálnak, amit láthatóan meg is tettek, a Filharmónia Társaság Zenekara Medveczky Ádámmal a régi módszer szerint muzsikált, a karmester arcán az eksztázis, a művészekén az érdeklődés, hogy nahát, ez is a kottában van, a végeredmény valahol félúton: föl lehet ismerni a darabot. Kár, hogy ez náluk nem tiltakozás, hanem napi rutin.

A zene újra azt a szerepet játssza, ami a legkevésbé áll jól neki, fityegő a hatalmasok ünnepi ruháján, de ebből is származhat jó, Händel is a királynak írta a Vízizenét. Ha tippelni kell, akkor azért Balassa Sándor fanfárjainak nem lesz akkora utóélete, mint a szász kolléga művének, de nem is erről van szó.

A kamera pásztázza szépen a megjelenteket a beszédek alatt, ő is itt van, meg ő is, mindenki ünnepélyesen unott arccal hallgatja az öndicsérő vagy közhelyes beszédeket, én meg szívesen megkérdezném a kinti tiltakozókat: most tényleg itt szeretnétek lenni? Ünneplő ruhában hallgatni, hogy végre megérkeztünk, mennyire köszönjük a miniszterelnök úrnak, hogy mellénk állt, fogadalmat tenni, és a hálálkodni? Nem ezerszer jobb dolog kint maradni, elviselni a rendfenntartók lökdösődését, aztán hazamenni, mint akinek jobb dolga is van?

Provokáció a Vigadó? Akkor tessék annak is venni. Megírni, eltáncolni, akciókat szervezni, nevetségessé tenni. Tudomásul venni, hogy odabent is lesz művészet, szeretni az értékeset, és különbséget tenni jellemek és műalkotások között. Szerencsénk van: minket csak az utóbbiak érdekelnek.