„A terror idején legjobb a buli" – ecsetelte egy izraeli barátom, hogyan vészelte át a második intifádát. Diszkókban. Mivel sok munkahely bezárt, mindenki ráért, a szórakozóhelyek reggeltől estig tömve voltak. „Azóta sem volt olyan partiélet Tel-Avivban" – nosztalgiázott David, hozzátéve, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy pár öngyilkos futóbolond miatt otthon maradjon. A terroristákról alkotott konklúziója pedig – amelyet szerinte az izraeliek jó része is oszt –, hogy érdemes őket a helyükön kezelni. Azaz: nagy ívben tenni rájuk.
Képesek vagyunk-e erre mi is? Percenként ömlenek ránk a rémisztő címek. Nyomukban politikusok lovagolnak be a képbe, ahogy félelmet nem ismerve, keresztes vitézként védik népüket a nemzetközi terror szörnyetegétől.
De hogy is néz ki a félelmetes dzsihadista monstrum? A támadók huszonéves, kevéssé kimunkált szellemű fiatalok, akik a videós búcsúüzeneteikben ugyanazt az unalmas szabványszöveget mondják fel, mely szerint tettükért várja őket Allah cukorkával. A feketepiacon nem különösebben nehéz Kalasnyikovhoz jutni. Az interneten elérhető receptekből és a háztartási tisztítószerekből egy középiskolás is tud bombát fabrikálni. Valódi stratégiai célpontokkal – erőművek, kormányzati létesítmények – meg sem próbálkoznak. Járókelőkre vadásznak, majd felrobbantják magukat, vagy fasírttá aprítják őket a biztonságiak.
