Templomjárók

A katolikusoknál az országot ellepő ostoba kormányplakátok sem váltottak ki ellenállást. Erdő Péter bíboros egyik rádiónyilatkozata mellett pár püspöki megnyilvánulást említhetünk kivételként, de ez elég karcsú teljesítmény. Ahhoz képest mindenképpen, hogy mennyi pénzt és milyen hatalmas médiafelületet vet be a kormánypropaganda. És ahhoz képest is, hogy Ferenc pápa, akinek első apostoli útja a menekültek közé vezetett, rendre emlékeztet rá, mit követel a szolidaritás parancsa. Annak az ellenkezőjét, mint amit itthon a kormány hirdet.

Mintha a pápa karakteres felhívásai hazai egyházi berkekben sem találtak volna termékeny talajra. Ahogyan a hatvanas években tartott második vatikáni zsinat reformjainak szélvihara is gyenge szellővé szelídült, mire Magyarországra ért.

Közben négyszemközti beszélgetésekben egyházi emberek és keresztény karitatív szervezetek munkatársai arról győzködnek, hogy higgyük el, bár nyílt konfliktust nem vállalnak a kormánnyal, a háttérben keményen dolgoznak: próbálnak segíteni, tompítani a feszültségeket.

Hisszük is meg nem is. Inkább nem, mint igen.

Most azonban eljött a pillanat, hogy módosítsunk véleményünkön – legalábbis árnyaljuk a képet. A Tárki friss felmérése arról tanúskodik, hogy csökkent az idegenellenesek, nőtt a „mérlegelők” aránya. A hetente templomba járók körében pedig a magyar átlagnál három és félszer többen vannak azok (17 százalék), akik kifejezetten idegenbarátnak tekinthetők.

A „hetente templomba járók” kitétel az elkötelezett, egyházuk tanításait leginkább követő hívekre vonatkozik. Valószínűleg a menekültekhez való viszonyukat is befolyásolja, hogy mit hallanak papjuktól, lelkészüktől. Ezek szerint nem kamu a szöveg. A felmérés adataiból arra következtethetünk, hogy az egyházi kulisszák mögött tényleg olyasmi történik, ami eddig rejtve maradt a szélesebb nyilvánosság előtt.