Aki azzal a szándékkal vágott neki az ünnepnek, hogy a pártdemonstrációk üzenete alapján dönti el, kire szavazzon három hét múlva, nem lett okosabb szombat estére. És nemcsak azért, mert a kormányváltók gyűlését elfújta a szél (a Jobbik közönségének egy részét is; a saját szemünkkel láttunk egy árpádsávos és fűrészfogas zászlókba öltözött csapatot a Sütő utcai McDonald’sban vacogni a Vona-beszéd kellős közepén), hanem főleg azért, mert ahol mondtak valamit, onnan sem jött új impulzus, ami egyetlen gondolatnyit is hozzátett volna az eddig meglehetősen lapos és unalmas „kampányhoz”.
A jobb híján a Facebookra és az internet egyéb szélvédett zugaiba költöző márciusi ifjak köröztettek egy szellemességében is elkeserítő plakátot, amelyen a „Mit kíván a magyar nemzet?” cím alatt mind a tizenkét pontban egyetlen szó szerepelt: rezsicsökkentést. A korhű tipográfiával készült kiáltványt végigfutva az olvasó eltöprenghet rajta, hova amortizálták a mai utódok a 166 évvel ezelőtti szabadsággondolatokat, meg azon is, hogy van-e bárki a jelenlegi kínálatban, aki méltó rá, hogy a szájára vegye az egykori hősök nevét.
Nekem ugyan nem a történelem volt a legerősebb szakom, de annyi azért rémlik, hogy az egész reformmozgalom egy Védegylet nevű szerveződéssel indult, amely arra biztatta a tagjait (jobbágyoktól a főnemességig), hogy vásároljanak magyar árut akkor is, ha drágább. Kossuth egyik első reformkövetelése pedig az volt, hogy védővámokkal szorítsák ki az osztrák és a cseh gyárak olcsó termékeit, hogy a magyar ipar megerősödhessen. Ha valaki ebbe belelátja az Orbán-kormány – leginkább a saját korábbi ár- és adóemelései ellen vívott – rezsiháborúját, annak alighanem olyan varázsszemüvege van, amelyen keresztül egy rúd parizer is ’48-as huszárlónak látszik.
