A hungarikumságot magának a sztorinak mint a magyarságra különlegesen jellemző szellemi alkotásnak is azonnal meg lehetne ítélni. Ilyen halálos baktériumból, fertőzésveszélyből miegyébből a világon mindenütt valami Robin Cook-os hangulatú biohorror kerekedne, minálunk ebből is Móricz-novella lesz Rokonok-Barbárok mashup, baráti miniszterekkel, hűbérbirtokba kapott nemzeti parki földdel, szoros sportbarátsággal, kispályás futballcsapattal, letutizott, olcsó marhahússal.
Játszódhatna akár Felcsúton is, na jó, az már tényleg sok lenne egy picit, de talán majd a stilizált, irodalmi változatban, operettlibrettónak gondolnám leginkább, már a halmozott hungarikumság végett, a műfaji szabályoknak megfelelő nagy-nagy hepienddel a végén, együtt énekelnek pörköltszaftos állú közétkeztetettek, szakácsok, gyerekek, marhák, miniszterek, állatorvosok, tisztviselők, kispályás futballisták, a népviseletes bögyös-faros menyecskék is dalolva sikálják el a település közösségi életében is központi szerepet játszó snájdig kismilliárdos apróbb-nagyobb stiklijeit.
De vissza a való életbe, mert az a legnagyobb operettrendező: a tiszafürediekkel együtt reméljük, hogy már nem sokáig szünetel a főzési tevékenység a hatósági túlbuzgóság és a médiahisztéria miatt bezáratott Nemzeti étteremben, amelyet nem hogy bezáratni, de inkább kitüntetni kellene. (Bár a tulajdonos valóban a Tiszafüredért díj kitüntetettje.) Olyan, megint csak hungarikumnak számító szakemberek dolgoznak ebben a Nemzeti étteremben, akik még a leganthraxosabb húst is képesek tökéletesen, biztonságosan elkészíteni. „Ha bármilyen baktérium is volt benne, a tartós főzés révén az elpusztult” – mondta a legfölül idézett ügyvéd úr.
Ennyi. Sokáig kell főzni. Nagyon sokáig.
