Ott kezdődik, hogy már a rendszerváltás előtt is igen alacsonyan volt a bejutási küszöb a tanító- és óvópedagógus-képző karoknál.
A helyzet (a társadalmi és anyagi megbecsüléssel szinkronban) azóta is változatlan. Ott folytatódik, hogy az egész magyar neveléstudomány nem tud mit kezdeni a fegyelmezés problémájával: '89-ben sem volt rá ötlete, azóta viszont nemhogy a tekintélyelvű nevelési módszerek, de a tekintély alól is kiszaladt az idő. És ott végződik, hogy ez a sok szép kivétellel erősített, de részben tán kontraszelektált („csak az tanul óvó- vagy tanítónőnek, akit máshova nem vesznek fel, az marad a pályán, akinek nincs más választása; az marad itthon, akinek még a nyelvtanulás is nagy kihívás"), alulértékelt, megalázott, kizsigerelt csapat nem mindig képes megbirkózni a lehetetlen kihívással.
Kivált, hogy gyerekeinkkel együtt a magyar társadalom összes megoldatlan problémáját – nemcsak a fegyelmezetlenséget és az agressziót, hanem a többit is – rázúdítjuk. Évtizedek óta ez megy: azt mindig mindenki tudja, hogy mit nem szabad csinálniuk a gyerekeinkkel, de a tiszta iránymutatással, hogy akkor mi is lenne a teendő, még senki nem állt elő. Helyette úgy teszünk, mintha az óvoda-iskola után, idekint az életben lennének jobb ötleteink a már ezerszer csődöt mondott retorzióknál.
