Az illúziókból sose fogyunk ki. A legfrissebb a választások után született, bár már meg is halt. De jön majd más. Most azt hittük – mert egyrészt naivak vagyunk a végtelenségig, másrészt reménykedni mindig muszáj –, hogy Orbán az újabb kétharmad megszerzése után hátradől, és amellett, hogy hagyja egy kicsit pihenni az országot, ő is kifújja magát. Ami minket illet, mindenképpen ránk férne egy szusszanásnyi szünet, mert fárasztó a bozótharc és az árnyékboksz – még nézni is. Az örökös acsarkodásban nem marad idő arra, hogy az ember elégedett legyen.
Minden rendes diktátor tudja, hogy hatalmának fenntartásához jólétre és elégedett alattvalókra is szükség van. Orbán, aki a kádári világból annyi mindent áthozott, a jelek szerint ezt még nem tanulta meg. Nagy vörös kakasként kukorékol a szemétdombon, mindene a háború. A csata, a gumicsizmás küzdés, az örökös őrjárat, az állandó mutogatás a lövészárokból mindannyiunknak, a szomszéd népeknek és az Európai Uniónak. Mindennek azonban semmi köze az erőhöz, noha Orbán szeret az erő nyelvén beszélni. Csak és kizárólag a megfélemlítést szolgálja. Azt kell láttatnia, hogy félnek tőle. Ez egy ideig működik.
Ha nincs eredménye a sok hőzöngésnek, azaz nem elégedett a jóléttől a nép, a vége úgyis a nevetségessé válás. Azt pedig mindig a bukás követi. Ne feledjük: az idén hatszázezer szavazattal kevesebb folyt be a Fidesz romlott ételektől szagos konyhájára, mint négy éve. Csak sok kis adminisztratív suskussal tartható fönn a NER. De tegyük fel újra a kérdést! Miért jó az az Orbán-rezsimnek, hogy örökké támad, és a háborús lélektan stratégiájával operál? Ez az oka annak a jellegzetes programnélküliségnek is, amely a Fideszt jellemzi.
