Nincs a földön unalmasabb téma a sivár magyar kultúrharcnál, a kettészakadt magyar kultúránál. Mégis folyvást előkerül, és csak Kerényi Imre színpompás egyénisége mentheti meg néha. A miniszterelnöki megbízott, akinek példás őszinteségét méltán becsülhetjük, pár éve világosan és felejthetetlenül vázolta fel az orbánizmus kultúrpolitikáját: eddig ti voltatok, most mi jövünk, most a „ballibek” számára jön hét szűk esztendő. Aztán majd, nyilván, megint elölről.
A most lefutott magyar kultúra napján is rendszeresen felvetődött, hogy miért dúl a kultúrharc, miért nem szeretjük egymást jobban, ez a kérdés látszólag unalmas és értelmetlen. Mindez azonban nemcsak az egyre szűkülő forrásokról szól, amelyek hűségalapú el- és visszaosztása helyettesíti a kultúrpolitikai elgondolásokat, hanem az igazságról is. Mármint a mi igazunkról, egymás általi üldöztetéseink szakadatlan jóvátételének igényéről. A szimbolikus térfoglalásról és a gondos körbepisilésről. Hogy ki kap díjat és ki épít giccsszobrot annak a Weöresnek, aki irtózott minden ilyen „megörökítéstől”, aki szerint semmi sem nyomorultabb a „percnyi ezredévekig” tengő piramisoknál.
A népiek és az urbánusok valódi vitája még jórészt reformelképzelések vitája volt, döntő részben a korabeli hatalommal szemben. Égető szociális kérdésekről szólt. E tárgyban éppenséggel ma is volna miről beszélni. Arról is, hogy az avantgárd tradíció annyira szervesült a magyar kultúrába, hogy L. Simon államtitkár régi, csúnya szavas, avantgárd versikéjén ötször annyit hüledeztünk minden ok nélkül, mint, mondjuk, a cimborái egymásnak adott állami megrendelésein.
