Tábori idill

Még akkor sem kell majd azonnal cihelődniük, akár maradhatnak is egészen addig, amíg a bíróság jogerősen nem szentesíti az elbocsátó üzenetet. Mást aligha kaphatnak, hiszen mindannyian Szerbiából, egy kedves és biztonságos harmadik országból érkeznek. Na de a kiutasításig legalább nyolc napon át élvezhetik a magyaros vendégszeretetet. Közben ráérnek szusszanni egyet, nem úgy, mint mostanában a debreceni vagy a bicskei befogadóállomásokra kerülők, akik a nyitott kapuk láttán egyszerűen nem bírnak megülni a fenekükön, és hol vonatozni, hol meg gyalogtúrázni támad kedvük.

Az is könnyedén megjósolható, mit fog tenni több ezer jogkövető migráns, ha kézhez kapja a menedékjogi kérelmének elutasítását. Hát szépen összepakolják kevéske kis cuccaikat, kezet ráznak az épp akkor érkező társaikkal, további sok sikert kívánnak a kerítésnél szolgálatot teljesítő magyar rendőröknek-katonáknak, isznak még egy csésze feketét, aztán elindulnak haza, Szíriába, Afganisztánba.

Még elkérik a táborparancsnok e-mail címét, hogy hazaérve megnyugtathassák, ne aggódjon, épségben megérkeztek Damaszkuszba vagy Kabulba. Mert a végletekig elkeseredett, elcsigázott – sok esetben feleségét és kisgyerekeit is magával cipelő – migráns már csak ilyen. Még véletlenül sem fordulhat elő, hogy a táborokba összeterelt 10-20 ezer ember, akikkel közlik a remek hírt, hogy hazatérhetnek Ázsiába, morcos lesz.

Esetleg demonstrálni kezdenek a táboron belül, esetleg felgyújtanak egy-két sátort, esetleg megpróbálnak áttörni a kerítésen, esetleg olyannyira elszabadulnak az indulatok, hogy netán még erőszakot is kell alkalmazniuk a magyar rendfenntartó erőknek. Szerencse, hogy mindez elképzelhetetlen.