Jómagam, mint a politika iránt érdeklődő konzervatív értelmiségi, végigkövettem a rendszerváltozás előtti és utáni évtizedeket, különös tekintettel az ifjakból álló Fidesz zászlóbontására. Az, hogy politikájukban ’96 körül alapvető változás állt be, már jól ismert, az azonban már kevésbé, hogy a jobboldal „zászlóvivőjeként” 2002-től, de különösen 2010-től olyan fordulat következett be nézeteikben és tetteikben, amely éles ellentétben állott nemcsak az 1996–2000 között elfogadott alapelvekkel, de az ebben az időszakban vallott demokráciafelfogással is. A baloldali értelmiség feladata ebben a helyzetben egyértelmű és világos. De mit csináljon a korábban a Fideszt támogató, jobboldali értelmiség? Mint mindig, az egyén szempontjából nyilvánvalóan a hallgatás a legbiztonságosabb és leghasznosabb, különösen akkor, amikor a hatalom tartósan a támogatott párt kezében van. Ez a magatartás számos haszonnal jár, mint egykor az „egypártrendszer” időszakában: előnyt jelent az előléptetésben, a magasabb beosztás elnyerésében és megtartásában, az elismerésben, támogatások, kitüntetések odaítélésében, és egy kis igyekezettel még be lehet kerülni az MNB elnökének unokatestvérei közé is. Nyitott kérdés, hogy ezt az utat kell-e, szabad-e követnie a magára, elveire adó (elit)értelmiséginek, ki már túl van pályája derekán?
Szelényi Iván akadémikus a közelmúltban számos tanulmányban értekezett arról, hogy a politikusok több országban idegenkednek az (elit)értelmiségtől. Pedig lehet, hogy még egy olyan fejlett országban is, mint az Egyesült Államok, szükség van a gondolkodók meghallgatására. Talán ha Clinton, az Egyesült Államok volt elnöke konzultált volna valamelyikükkel, nem mondott volna közelmúltban több badarságot az USA szerepéről demokráciánk létrehozásában, az önkényuralom felszámolásában. Nem könnyű megérteni a politikusok idegenkedését, hiszen az értelmiségiek tisztánlátását nem zavarja meg a hatalom megszerzése, megtartása iránti vágy, és mentesek mindenféle egyéb, az igazságot torzító tényezőtől is. Az se hátrány, ha egy vezető politikus tudósokat von be tanácsadói közé. David King baloldali szellemiségű vegyész barátom, akinek angliai intézetében ’81-82-ben egy évet töltöttem, később kiemelt tanácsadója lett a hosszú időn keresztül sikeresen kormányzó Blair miniszterelnöknek, aki nem csak a tudományos kérdések megvitatásába vonta be. Számos más példát is említhetnék.
Félrevezető állítás, hogy egy miniszterelnök, például Orbán Viktor, olyan mély ismeretekkel és intuícióval rendelkezik, hogy nincs szüksége kívülről jövő tanácsra, észrevételekre. Valószínű, hogy sajtószemlére csak percei vannak, ha egyáltalán, és megvetéssel veszi tudomásul a bírálatokat. Eljöhet viszont az az idő, amikor rájön a kritika hasznosságára. Bőven van arra példa hazánkban és külföldön is, hogy a lekezelt (elit)értelmiségnek volt igaza, azoknak, akik időben szóltak. Nem tudom, hogy a kormányzásba bevont fiatalok mellett kik azok, akik különböző területen tanácsokat adnak a miniszterelnöknek, akik elég bátrak és képzettek ahhoz, hogy szükség esetén ellentmondjanak neki.
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az értelmiség nem kíván hatalmat, és azok semmiképpen nem, akik nyílt sisakkal kimennek véleményükkel a nyilvánosság elé, és nem a hatalom jóindulatát keresik önös érdekből. Ha szellemi képességben nem nagyon maradnak le az egész életükben csak politikával foglalkozó honfitársaik mögött, lebecsülő állítás, hogy gondolataik nem használhatók az ország és támogatott pártjuk érdekében. Sajnos a kormányoldal holdudvarához tartozó (elit)értelmiség tagjai közül nagyon kevesen merészkednek ki a csatatérre. Pedig a kormány sajátos, mindent központosító, híveit gazdasági téren elképesztő előnyben részesítő, a demokráciát semmibe vevő politikája, állandó külpolitikai csatározása bőven kínálna lehetőségeket a javító szándékú bírálatokra. Saját, önző szempontjukból igazuk lehet azoknak, akik hasznosabbnak vélik, ha tapsolnak, ha helyeselnek, vagy a nyilvánosság előtt inkább hallgatnak, még ha a józan észnek ellentmondó döntésekkel szembesülnek is. Ha ebben a magatartásban a kormánypárt sajátos, az értelmiséget barátra és ellenségre osztó személyi politikája a ludas, az nemcsak a kormány, hanem az ország számára is káros.
(Az írás megjelentetését Soros György nem támogatta.)
A szerző akadémikus
