Hovatovább nem marad Budapestnek olyan szomszédja, akire a korábbi külpolitika három alapelvének egyike, a jószomszédi kapcsolat ráillene. A szomszédsági politikából eltűnt a kölcsönös érdekek figyelembevétele, ami a kompromisszumkészségre, ezáltal a viszony minőségére is hat. Helyébe az önzés, a vélt vagy valós, sokszor kizárólag a pillanatnyi belpolitika által diktált saját érdek lép.
Erre nem mentség az sem, hogy helyenként a határon túl is ez dívik. Magyarország lépéseire ugyanis a környező közeg jelentős része történelmi okokból érzékeny, és erre nem hat éppen kedvezően, hogy e gyűlölségre éppen a múlt rendszeres és sértődött felelevenítésével egyes hazai körök egyenesen rájátszanak. A határon túl ezt sokszor a status quo megváltoztatási szándékával azonosítják, így saját állami létüket látják veszélyben. Ezt az érzést nem lehet parancsra megszüntetni, csak hosszú, kitartó munkával, és egy szikra is elegendő az elért eredmények lenullázására.
Ráadásul a nemzetközi kapcsolatokban a diplomáciai szokások, tapintat kiveszőfélben van, „diplomácia finomkodás” minősítést kap a hagyományos politizálás. Az arcvesztés nélküli visszavonulást is lehetővé tevő állásfoglalások helyébe az ezt éppen megakadályozó kinyilvánítások lépnek. A diplomáciának itt már nincs helye, mindenki a saját vakvágányán robog anélkül, hogy felmérte volna ennek a közép- vagy hosszú távú következményeit. A külpolitikai előrelátás, a diplomáciai eszköztár is hiánycikk.
