galéria megtekintése

Szöget beverni

14 komment


Megyesi Gusztáv

Kórházba kellett vinni a múlt héten egy asszonyt, mert beesett a vonat és a peron közé a Pilisvörösvár-Szabadságliget állomáson, a három éven át 44 milliárd forintért felújított Budapest–Esztergom-vonalon. Az összeget azért hangsúlyozzuk, mert nem ez az első eset, amikor a peronról nekirugaszkodó utas nem éri el a vonat lépcsőjét, hanem bezuhan a 60 centis résbe, tudniillik a megállót abban a hitben tervezték és fogadták el, hogy Budapest és Esztergom között a vasútvonal melletti településeket válogatott kerettag hármasugrók lakják.

Azt most nem említjük, hogy mindez csak fagypont fölötti hőmérsékletnél probléma, fagypont alatt tudniillik nincs vonatközlekedés, mert befagynak a váltók, amelyek leginkább Madagaszkár éghajlatához készültek; nyilván nem futotta a 44 milliárdból fagyálló váltókra. Sajnos azt kell mondanunk, hogy szelíd természetünk és emberbaráti érzéseink dacára egyet kell értenünk azzal a kommentelővel, aki szerint mindazokat, akik ennek a vasútvonalnak a felújítását megtervezték és jóváhagyták, kalodába kellene zárni, és minden állomáson mutogatni belőlük egy példányt, mégpedig az utastársadalom jövőképe végett. Hogy nem lesz ez mindig így, hogy nem lehet mindig mindent következmények nélkül elrontani.

Most elvihetnénk a cikket az efféle beruházásokat finanszírozó Európai Unió irányába, hogy miféle szervezet az, amelyik soha meg nem nézi rendesen, hogy mit csinálnak a pénzéből. Ám fájdalmunk mélyebb, és nem Európát érinti. Most ugyan bírói közbenjárásra szünetel az oszlopháború, de azért már az eddig történtek is mélyen beégtek a fővárosi lakosság tudatába. Az oszlopháborút egyébiránt nem pejoratív értelemben említjük, sőt, a béke fórumának tartjuk, amennyiben soha nem hittük volna, hogy egymással ellentétes érdekű emberek, a főváros, ill. Simicska Lajos alkalmazottai, tehát kvázi ellenségek képesek ugyanazt a hirdetőoszlopot kollektíve átölelni, és adott esetben órákig úgy maradni. Ilyen értelemben tényleg a megbékélés oszlopa valamennyi, s jó volna elérni, hogy minden magyar ember legalább egyszer az életében öleljen át ellenségével egy hirdetőoszlopot.

 

Hanem a rombolás. Hogy legutóbb a bazilikánál rossz daruval akarták kiemelni az oszlopot, persze az nem mozdult. A Podma­niczky utcában viszont jó volt a daru, de emelés közben kettétört az oszlop. Az rendben van, hogy a magyar férfi lakosság fele már egy szöget se tud beütni a falba, s hogy a munkaalapú magyar társadalom képtelen egy köztéri járólapot stabilan és egyenletesen lerakni, de hogy már rombolni se tudjanak szakszerűen, az kultúrbotrány. Ez már túlmutat Orbánon, a napi politikai harcokon, itt már a NER van jelen a lehető leghétköznapibb munkafolyamatokban is, ami a jövőre nézve katasztrofális következményekkel jár. Ezek az emberek ugyanis egyszer megöregednek, és akkor ők lesznek a szakma doyenjei, a mindentudó mesterek, a legendás szaki bácsik, akikre mint példaképekre néznek fel az akkori ipari tanulók. A pilisvörösvári peront tervező mérnökökre pedig a fiatal mérnökök, akik majd hanyag eleganciával jelzik a tervrajzon, hogy a peron és a lépcső közötti távolság legyen úgy nagyjából másfél uszkve két méter, de az se baj, ha kicsivel több; addigra a lakosság már egy egész szerelvényt képes lesz átugrani.

Nem azért mondjuk, de gyerekkorunkban a saját szemünkkel láttuk, amikor a házunk előtti régi hirdetőoszlopot újra cserélték: hat ember leugrott a platóról és kötelekkel tíz perc alatt végzett; mégpedig a lehető legsötétebb diktatúra idején.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.