Németország a remény országa lett. Ezt Angela Merkel állapította meg, leplezetlen büszkeséggel utalva a hazája által bejárt történelmi útra. Kézenfekvő lenne megnevezni a reménytelenség országát is, de minek. Mint oly sokan a múltban és a jelenben, forduljunk inkább mi is Európa jobbik, szabadabb fele irányába. Mint ahogyan a menekültek is teszik.
Európai szellemiséget és politikai kultúrát, a segítségre szorulók iránti együttérzést sajnos változatlanul inkább a Lajtán túl lehet tapasztalni. Nyomokban máshol is, Magyarországon például az önkéntes segítők és a civil szervezetek, néha egy-egy rendőr részéről. Tisztelet nekik. Jellemző azonban, hogy magyar kormánytag először csupán jó tíz nappal a történtek után mondta ki, hogy egyáltalán sajnálja a Parndorf mellett egy kamionban megtalált 71 halott embert. Ez éppen a Népszabadságnak adott interjú során történt meg, többszöri rákérdezésre, mondhatni, erkölcsi nyomás alatt.
Szijjártó Péter azonban nemmel válaszolt arra a kérdésre, megnézte-e egyáltalán a hároméves szíriai kurd kisfiú partra sodort holttestét ábrázoló fotókat, amelyek sokkolták a világ közvéleményét. A magát vallását gyakorló katolikusnak mondó miniszter a jelek szerint nem követi Ferenc pápa útmutatását. De hát miért tenné, Magyarországon püspök is van, aki úgy gondolkodik, mint a kormány. A magyar állam hivatalos álláspontját az jellemzi, hogy az úgynevezett köztévében tilos gyermek menekülteket mutatni. (Külön kérdés, hogy akkor a Röszke mellett többek között egy kislányba is belerúgó magyar családanya cselekedeteit meg lehet-e mutatni az ideológiailag ingatag alapokon álló nézőknek. Még a végén megsajnálják a kislányt vagy a gyerekével a karjában felrúgott futballedzőt...)
