Ha meglátunk egy, sőt, sok éhezés vagy háború elől menekülő családot, nyugodtan segítünk rajtuk. Van rá jó példa Szegeden, Debrecenben és Budapesten is, hogy az emberek nem azt várják, hogy mire utasítják őket.
Gondolkodás nélkül mozdulnak. Reményt akarnak adni azoknak, akik sokszor kis gyerekkel a karjukon, hátukon nekiindultak a világnak. Nem (csak) az van tehát, amit a kormány mond – zavard haza őket! –, ennél szerencsére sokkal bonyolultabb a helyzet.
Mindenki láthatja a jó példákat. Adunk enni azoknak, akikről a kormány azt mondja: elveszik a magyarok munkáját. Viszünk nekik gyógyszert is, senki ne érezze úgy magát, hogy „állatok” közé érkezett, akik lerugdossák a személyvonatról. Ilyenek is vannak, tény. Ha a kormány tagjai vagy az ötgyermekes kormányfő heteken át nem tud kipréselni magából egy, a részvét hangján indított mondatot sem, az legyen ennek a társaságnak a baja.
Meglesz a böjtje amúgy ennek a politikának: még nekünk is mondhatják pattogós egyszerűséggel, ha bajba jutunk, hogy húzzunk haza oda, ahonnan voltunk szívesek elmenekülni. Azt, hogy az orbáni politika gyűlölethangjai meggyökeresedjenek, értelemmel és érzelmekkel kell megakadályozni. Szerencsére vannak még jóérzésű emberek mifelénk. Nem mindenki gondolja úgy, hogy a bevándorlókat akár már a szaguk miatt is vissza kell fordítani. Kétségtelen, kevés fürdő akadt az útjukba, míg idáig elvergődtek.
