galéria megtekintése

Szivárvány

0 komment


Kácsor Zsolt

A Duna fölött vitt át a busz Budáról Pestre, amikor egy szivárvány derengett föl mellettünk a Gellért-hegy felől. Rákanyarodtunk a hídra épp, és a szivárványt teljes pompájában kaptuk el.

– Jancsika, odanézz! Szivárvány!– kiáltotta az utazóközönségből ekkor egy apuka, aki a négy-öt éves forma gyerekével a középső ajtó előtt állt. Mindkettejüknek hosszú, szőke haja volt, kék szeme, s elragadtatva néztek az ablakon kifelé.

– Szivárvááány! – harsogott a gyerek is, ezek szerint Jancsika, s olyan csodálattal nézett az apjára, mintha az saját kezűleg festett volna szivárványt az égre.

 

– Szivárvány! Látod? Szivárvány! – mondta még egyszer apuka, és az idősebb asszonyok bájos mosollyal nézték őket: de szépek. Szőke, kék szemű apuka a szőke, kék szemű kisfiával, és szivárvány dereng mellettük a Gellért-hegy felől.

– Szivárvány! Szivárvány! – kiáltozta apuka, aztán hozzátette:

– Szivárvány!

Másfél méterre álltam tőlük, én is a szivárványt néztem, mint mindenki a buszon, s a pesti oldalra érve már unottan fordultam volna el, amikor az apuka fölkiáltott megint:

– Szivárvány! Jancsika! Szivárvány!

Odakaptam a tekintetem, s láttam, hogy az apuka üveges szemekkel a házak homlokzatát nézi.  Aztán egyszer csak fölordít újra:

– Szivárvány! Hallod, Jancsika?

A busz elcsendesült, mivel a Ferenciek terén új utasok szálltak föl, akik a szivárványt nem látták, így a szőke, kék szemű apukára kissé bosszúsan néztek.

– Szivárvány! – bődült el apuka megint.

– Szivárvány! Láttad, Jancsika? Szivárvány! – így ordított apuka. S aztán pár másodperc múlva még egyszer fölhangzott:

– Szivááárvááány!

Az utasok arrébb húzódtak, apuka és Jancsika körül mágikus kör támadt, láthatatlan, magnetikus erőtér, s mi mindannyian éreztük, nem szabad átlépni ezt a határt. Hagyd már abba, te paraszt, ne szivárványozz. Ezt gondoltam, bevallom. Ha még egyszer szivárványozol, felüvöltök.

– Szivárvány! – így zengett a hang a mágikus körből, én pedig nem üvöltöttem föl, s habár már le akartam szállni, képtelen voltam otthagyni őket.

A gyereket néztem, aki ekkor fölkapta a fejét, dacosan visszabámult rám, és láttam a szemében, hogy világosan tudja, mire gondolok. A te apád egy hülye barom, Jancsika, ezt gondoltam, és a gyerek szemébe az volt írva, hogy ezt ő már tudja, sokkal hamarabb tudta, mint mi a buszon, akik Jancsika és az apja életébe csak negyedórára csöppentünk bele, éppen csak annyi időre, míg egy szivárvány párás lélegzete kitart. Vasárnap volt, s apuka olyan diadalmasan nézett a gyerekre, mintha saját kezűleg festett volna szivárványt az égre.

Mondom, vasárnap volt, vagyis apukás hétvége feltehetőleg. Erre akkor jöttem rá, amikor apuka a gyerek fülébe búcsúképpen azt ordította, hogy ha visszaadlak neki, meséld el annak a kurvának, hogy mit láttál, Jancsika. De Jancsika nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, s látszott rajta, hogy ez a gyerek most dönti el. El kell döntenie, hogy látott-e valamit, vagy inkább nem látott semmit. Ez döntés kérdése lesz, láttam a sze­mében, tudja.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.