Repeszt, hasít, dübörög. Ezek a legelfuseráltabb igei képződmények, amelyekkel a magyar gazdaság jelen állapotát és menetirányát jellemezni szokta a kormányzat és sajtója. Szerda reggel még az ipar és az építőipar emberfeletti teljesítményéről zengett örömódát a nemzeti hírcsatorna, hogy aztán a hazai össztermék éves szinten 3,4 százalékos előretörésének dicsőítésébe csapjon át. Nincs ezzel baj, ezért fizetik a hírszerkesztőket, a hírolvasók pedig gépiesen, érzelmességtől mentesen, az elvárt selymes, meleg hangon továbbítják az üzenetet az éterbe vagy ahová csak kell.
Mert jók vagyunk. És ez így igaz, kár is lenne tagadni. Hogy miként lehetnénk jobbak, annak megválaszolására rendre olyanokat hívnak a stúdióba, akik a selejtes kérdésre selejtes választ tudnak adni. A szemünket kiszúró sületlen válaszokért persze nem a közmédia fizeti a gázsit, ők vendégként hívják be a megmondóembereket. Máshonnan csurran-cseppen a pénzecske. Ahogy a Magyar Nemzeti Bank is képes 1,8 milliárd forintot kidobni az ablakon, hogy megtudja, vajon mit is gondolnak az emberek. Mert az utcáról nyilván nem hallatszik be. Mit számít, hogy a „tájékozódási tenderen” a Századvég másfélszeres árat ajánlva lesöpörte egyetlen még indulni merészelő vetélytársát, amelynél ráadásul még a szakmai tudás is megvolt? Semmi kétség: az adatok hitelesek lesznek. Ennyi pénzért parasztvakító, a megrendelő igényeit maximálisan kielégítő információs bázist lehet felépíteni és működtetni. Csak az a kérdés, meddig?
A konstruktőrök – véletlenül sem összetévesztendők a manipulátorokkal – mindig szívesen mennek szájba rágni az adatokat, hiszen munkaidőben vannak, ezért fizetik őket, ha áttételesen is. Félreértés ne essék: közpénzből. A közönségkutatók meg majd csak találnak egy olyan korosztályt és idősávot, ahol kiemelkedő nézettséget érnek el, mondjuk a 93–94 éveseknél, meg nem bántva persze közülük a józanul gondolkodókat. A lényeg a pozitív visszacsatolás, a megrendelő igényei szerint. Erre fizetnek, nem is rosszul.
