E gy színházi marketingről szóló konferencián azzal kezdte előadását a Katona József Színház adminisztrációs igazgatója, hogy 2006-ban, az őszödi beszéd elhangzása után nem jártak színházba az emberek. Nem számon kérően vagy vádlón mondta ezt, politikai szempontból semminősítette a történteket, sőt azt sem vetette fel, hogy az ennek nyomán keletkezett bevételkiesésért kártérítési kérelemmel kellett volna fordulniuk Gyurcsány Ferenchez, de az elmúlt évtized nézővesztésének origójaként ezt az időpontot határozta meg. (A későbbiekben azért utalt arra, hogy 2008-tól már a pénzügyi világválság is jelentősen növelte a színház iránt érdeklődők fizetőképtelenségét.)
Az őszödi beszédhez tartozó indoklás szerint azért maradt el a közönség,mert a színház mint műfaj az utcára vonult. Az emberek számára érdekesebbek, izgalmasabbak voltak a nyílt színi, valóságos akciók, megmozdulások, mint a színházban bemutatott drámák.
Ne bonyolódjunk most színházelméleti okfejtésekbe, noha Peter Brook szavaira talán érdemes figyelni. Azt írja a kortárs színművészet egyik meghatározó egyénisége, hogy „A színház mindenekelőtt az élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy nincs különbség az élet és a színház között.”
