Tizennégy magyar és két spanyol, így vártuk az új év beköszöntét Andalúzia déli végein. Túljutottunk az importált hurka-kolbászon, a helyben készült tortillán, pulykán, lencsén és krémes lazacon, a pezsgőről, borokról és egyéb mérgekről nem is beszélve. Álltunk a házigazda filmvászon nagyságú kivetítője előtt, ahol a spanyol „egyes" (TVE1) egy nagyon csinos hölggyel és egy módfelett jókedvű úrral szórakoztatta a nagyérdeműt – nemcsak éjfél előtt, hanem éjfél után is. Majd szétvetette a jókedv a tévéseket, na meg a két spanyolt is, akik velünk voltak.
Mindezek után, jó hazafiak lévén, átkapcsoltunk a magyar „egyesre", hogy belehallgassunk Áder János köztársasági elnök köszöntőjébe. Amit mondott, illett az arckifejezéséhez. Azzal ünnepelte 2016 eljöttét, hogy felidézte az előző év menekültválságát, a párizsi terrormerényleteket etc., egyszóval jókedvet csinált nézőnek, hallgatónak. Hála istennek, mellette állt a már korábbról is ismert szép, szőke jeltolmács, akinek bájai „eltakarták" a komor szózatot.
Habár... Az elnök úr mintha egy kicsit sok szót vesztegetett volna a szeretetre, mint „iránytűre", és ekkor az emberben óhatatlanul felmerült, hogy a távozó évben gyakorolt Fidesz-kormányzás csak úgy csöpögött a szeretettől – Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Andy Vajna és néhány más kiválóság (politikusok, mint Németh Szilárd, Gulyás Gergely, Rogán Antal) a megmondhatói, habár nem vagyok benne egészen biztos, hogy nagykanállal mérték a szeretetet Simicska Lajosnak, Nyerges Zsoltnak, Fonyó Károlynak és a hozzájuk hasonló „tajgetosziaknak".
