Eljött az ideje annak, hogy hazánk ifjú külügyminisztere leüljön hivatali szobájában, tekintetével végigsimítsa a számára kedves berendezéseket, elmerengjen néhány pillanatra a vitrinben elhelyezett futballkupákon, fölidézzen egy-egy emlékezetes momentumot, azt például, amikor magát három védőn átdriblizve és a tárcához emelt társaival kényszerítőzve védhetetlenül csavart a jobb fölsőbe, aztán fölálljon és becsukja maga mögött az ajtót. Aztán soha többé oda be ne tehesse a lábát.
Szijjártó Péter külügyminiszter, aki szíve szerint egyszerre tárná ki a szívét az egész világ felé, mert akkor talán nem érné olyan meglepetés, hogy Orbán Viktor tegnap még keletre akart nyitni, ma délre, holnap meg biztosan észak felé, fura módon nem a végletesen elhibázott külpolitika miatt került menthetetlen helyzetbe, holott az is nagyon indokolt volna, hanem annak az átláthatatlan szövevénynek a következményeként, amelyből egyenes út vezet a családi segítséggel összerakott luxusházhoz és a kivagyi élethez, amelynek forrását valahogy mindig magyarázni kell, mert sehogy sem tűnik természetesnek.
Ebből a ködből kavarog elő a rejtélyes kapcsolat a Quaestor vezérével, aki Győrből irányította a magyar külügy keleti nyitásainak kereskedőházait, ebből a ködből kavarog elő annak oka, hogy a Szijjártó Péter által vezetett Külügyminisztérium épp a régi ismerős tulajdonolta Quaestornál fialtatta a pénzét – a köz pénzét – olyan kötvényekben, amelyekről ma már tudjuk, hogy semmit nem érnek. Ebből a ködből tolulnak elő azok a kérdések, amelyeket szinte lehetetlen a mai információink alapján megválaszolni: vajon mennyire természetes az, hogy a külügy brókerházakba viszi a közpénzt?
