Hogy mennyit nyomasztottak ezzel az idióta személyikultuszszal későkádárikumi gyerekkoromban! A proletárdiktatúra perverz, ördögi bürokratikusságát és azonosításmániáját nem kell részletezni; a rendszer kulcseleme a személyi volt, az az undorító barna flepni, a totális állami kontroll végső eszköze, a farzsebedben lapuló rendőrspicli, az igen progresszív módon nem a bőrödbe, hanem csak műbőrbe égetett szám. Akkor is tudtam ám a szigszámot fejből, hogy ne tudtam volna: FS-II 644… (Egyébként ez a rövidítés is, szigszám: hányinger, szinte fáj kimondani, szinte roppan a fogam alatt egy-egy kádárkolbász, szürke VOR-öltönyös Népfronttitkár, Újpest-melegítős önkéntes rendőr.)
És már kisiskolás korodtól nyomatták a fejedbe a személyiparát, hogy ha elveszíted vagy ha megrongálódik… juj, hát az katasztrófa, hát akkor lesz ne mulass… vagy jaj, belekerül valami, beleírnak ezt vagy azt, intőt, k. m. k.-t… hát úgy vigyázz rá, fiam, mint a szemed fényére, mert csak ettől, csak ezáltal vagy ember, azonosítható, teljes jogú magyar, szocialista társadalmunk építőköve.
A rendőr, a teljhatalmú kádári fakabát, a packázás, nyomasztás, kekeckedés feketemágusa mindig a személyidnél fogva rángatott elő, az volt az ő legfontosabb fegyvere, szerve, meghosszabbított gumibotja. Ha a kezedben volt a személyid, kezében volt az életed. Ahogy akkor tudtak személyit fogni és lapozgatni…!
Ahányszor csak igazoltattak, jött ez a fenyegető jópofizás. „Aztán, milyen Petőfi-igazolvány ez, Zoltán?” – kérdezte egyszer a Feneketlen-tónál Nagy Zoli barátomat meg az egész társaságot (iskola utáni cigarettázás céljából történő lődörgés került végrehajtásra tekintetében) a szocialista államrend klasszikusan harcsabajszos, ízes kiejtésű őre. „Hát… Minek nevezzelek?” – oldotta meg saját irodalmi rejtvényét, majd több ezer forintos büntetést helyezett kilátásba „szakadt személyi” bűncselekményének alapos gyanúja miatt. És mindig ez volt, minden alkalommal, hogy „Hogy néz ki ez a személyi, Péter?” Hát hogy nézett volna? Úgy, ahogy egy undorító papírdarab, amit mindig magadnál kell hordanod, ki tud nézni. Persze hogy ráömlik a kakaó, belekerül a zsíroskenyérbe, beleesik a pocsolyába, vörösborba, behamuzódik valahogy, szamárfüleződik, rongyosra fingod a farzsebedben… hogy nézne ki?
Mindegy.
A rendszerváltás után pár évre el is felejtettem ezt a kis undormányt. De ma azt veszem észre, hogy mindennap háromszor-négyszer kell elővennem. Gyakrabban, mint a bankkártyámat. Szigszám kell, hogy a postástól átvehessem a saját egyfős cégemnek érkező hivatalos iratot (ha a postára kell bemenni, akkor még cégkivonat, aláírási címpéldány, pirburg, párkáp), szigszám, ha mobilt veszek, fölírják a számot a portán, ha bemegyek tárgyalni a szigorúan őrzött, menő irodaépületbe, és szinte mindennap jön valamilyen hatóság, szolgáltató, vállalkozás, amely adatot akar egyeztetni velem.
Ez a kedvencem. (Huszonöt évnyi folyamatos bürokráciacsökkentés után.) Hogy mindig mindenki adatokat és újabb adatokat akar, miközben mindene megvan rólam, évek óta vagyunk üzleti/hivatalos kapcsolatban, harmincszor fölírták már az egész életemet. Jön a biztosító, a hitelező bank, a számlavezető bank, a gázművek, a telkó, tébé, kábé, űemká, hákáeszcsépéeszvé, küldi az ívet: szülhely, szigszám. Őrület.
Most éppen az a bank szeretne adatokat, amelyiktől tíz éve hitelt vettem föl, és tíz éve rendesen fizetem a részleteket. Hogy a pénzmosás megakadályozása végett most már mondjam meg, hogy én vagyok én. Tíz éve kötöttük a szerződést, akkor még a végbelembe is benéztek, hónapokig tartó tökölődés után kétszáz oldalas szerződést kötöttünk, közjegyző, biztosító, nyilatkozatok, ügyvédek, pecsét, aláírás, csak a jogi munka értéke több százezer forint. És most nyilván azzal vágnak el a pénzmosás lehetőségétől, ha megadom a személyiigazolvány-számomat és aláírom kétszer. Egyébként: hogy lehet pénzt mosni egy tíz éve kötött ingatlanhitellel?
De nem csak a bank, mondom. A vízóráról is személyiigazolvány-számmal kell nyilatkozni.
Úgyhogy 2014-ben, 45 évesen azt vettem észre, hogy fejből tudom a szigszámomat. És ha belegondolok, ez rohadt szomorú.
