Cseh Tamás – aki a 90-es években írt dalaiban néha egyetlen sorban is tökéletesen meg tudta énekelni a posztkommunizmus lényegét – sajnos már több mint hat éve halott, de a zseniket éppen az jellemzi, hogy látomásaik megvalósulnak, prognózisaikat az idő előbb-utóbb igazolja. Az Eszembe jutottál című dal utolsó sora – „Ez vagyok én: hajlít és tördel, szétszakít, játszik" – például igen-igen sok helyi érdekű hatalmi tényezőre rímel a térségünkből.
Az érintettek, akik kivétel nélkül a huszonöt éve egyetlen könnycsepp nélkül elbúcsúztatott diktatúrában nőttek föl, mintha örömüket lelnék annak az európai struktúrának a szétverésében, amelybe vágyva vágytunk, és amelyben a mértékadó felmérések szerint országaik polgárai még mindig sokkal jobban szeret(né)nek létezni, mint bármi másban, ami errefelé szóba jöhet. Most éppen a schengeni térség szétszakítása a játszadozásuk tárgya, ami ha sikerül (hiába nem esnek egybe a határai az Európai Unióéval), jó eséllyel az európai integráció szétesését is elindítja.
A mi Európánk, amelynek egyelőre a szabályai helyett inkább csak az anyagi javait szeretjük, az unió alapítása óta az integráció mélyülése felé halad. Az egyre szorosabb összekapcsolódás a legutóbbi alapszerződés-módosítás óta nemcsak jámbor szándék, hanem írásban lefektetett cél is: az új tagállamok konkrétan erre szerződnek a régiekkel, ebből a megfontolásból kapják a támogatásokat. Az integrációs folyamatnak az átlagember szempontjából a közös pénz mellett a határok légiessé válása a legkézzelfoghatóbb következménye – nem csak pszichológiai értelemben: vállalkozások, egzisztenciák, életstratégiák milliói (magyar szemmel: az itteni földjét művelő osztrák és a horvát oldalra szántani járó magyar parasztétól a Bécsben, Berlinben vagy Barcelonában tanuló diákjainkig) épülnek arra, hogy a schengeni övezeten belül mozogva az EU egységes országként és osztatlan gazdasági térségként működik.
