Teo Smit volt a második világháború utolsó európai áldozata. A dán péket Texel szigetén ölte meg egy grúz katona – véletlenül. A grúzok nem a Vörös Hadsereg részeként kerültek Texelre, jóllehet Sztálin szerette volna, ha a szovjetek még a német kapituláció előtt Dániát is megszállják, ezért valósággal dühöngött a május 8-i fegyverletétel miatt. Ki hinné, hogy abban a pillanatban volt valaki, nem is akárki, egy bizonyos grúz, aki a háború, az öldöklés folytatásában reménykedett? De ezek a grúzok nem azok a grúzok.
A szigeten 1945 áprilisában egy szovjet hadifoglyokból toborzott kaukázusi alakulat lázadt fel a németek ellen. A harcok több mint hat hétig elhúzódtak, a kontinensen már régen béke volt, Texelen azonban egészen május 20-ig tartott a háború, csak akkor érkezett egy kanadai egység, hogy elfogadja a németek megadását. A túlélő 228 grúz eltűnt a Gulagon. Közülük csak több mint egy évtizeddel később kerültek elő azok, akiknek sikerült túlélni a háborút, a német fogságot, Texelt és a szovjet munkatábort. Az élet és a halál is tud szürreális lenni.
Méltó befejezése volt ez az 1939. szeptember 1-jén kirobbant világháború európai harcainak: okait illetően irracionális, brutálisan könyörtelen és embertelenségében is hősies. Az állapotokat pedig jól jellemezte, hogy a Kreml május 9-ére „tette át” a háború végét, mondván, hogy mire minden papírt aláírtak, Moszkvában már másnap volt. Ők ekkor ünnepelnek. A béke legelső aktusával sikerült megosztani Európát, és most, 70 évvel később is két külön napon emlékezünk. Más és más helyen az ázsiai hadszíntérrel együtt több mint százmillió katonára, az 50–85 millió halálos áldozatra, kontinensek és nemzedékek katasztrófájára. És külön mondatban az etnikai alapon, összességükben kiirtani szándékozott zsidók millióira, köztük az „idegenrendészeti akciókban” és haláltáborokban meggyilkolt magyar ajkú, magyar kultúrájú, zsidó származású honfitársaink százezreire.
