Német politikustól kötelező körnek számít. Néha úgy tűnik, gombnyomásra mondják, ezzel együtt komolyan gondolják. Még akkor is, ha a korábbi kancellár, Helmut Kohl egyik kedvenc mondása úgy szól, hogy a hála nem politikai kategória. Szóval német politikus, jobb és baloldali Magyarország kapcsán mindig elmondja, hogy mennyire hálás 1989-ért. Hogy a keletnémet menekültek befogadásával és Ausztriába való kiengedésével Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból.
Több mint negyedszázad elteltével közhelyesnek tűnnek ezek a mondatok. Lehet, hogy azok, de ami 1989 nyarán és szeptemberében történt, beleivódott a németek memóriájába. A magyarokat addig is kedvelték, tudjuk, Plattensee, Langosch, kelet–nyugati családegyesítés a magyar tenger melletti kempingekben. A határnyitás jóval több mint emberiességi gesztus és történelemkönyvekbe való tett. Elképesztő bizalmi tőkét, márkanevet hozott Magyarországnak. Sem márkában, sem euróban nem mérhetőt. Olyasvalamit, ami a politikai szférából leszivárog a hétköznapi emberekig. Interjúk, beszélgetések kapcsán nagyon gyakran szóba jön. Mindig pozitívan. Ennél jobb országimázs nincs.
Mindez most kezd porladni. Lassan, de biztosan. A menekültválság kapcsán Magyarország egyébként is lassan romló német megítélése zuhanni kezdett. Lehet erre mondani, hogy az ottani sajtó úgymond kipécézte magának a magyar kormányfőt, hogy ő az, akit diabolizálnak, folyamatosan püfölik. Budapesten viszont sosem értették, hogy az ország külső képének alakulásában mennyit számít a percepció. Hogy amit gondolunk magunkról és teszünk, hogyan csapódik le, miképpen látszik kívülről. Egy pillanatig sem állítanám, hogy a németek mindent tökéletesen csinálnak és mindenben igazuk van. A politikai elitben – ideértve a Merkel menekültügyi döntéseit kritizáló kisebbik kereszténypártot, a bajor CSU-t – alapvetően konszenzus uralkodik, hogy Németország történelmi felelőssége miatt is befogadja a háborúk elől menekülőket.
