A jelentés ezt követően „600-800 ezer nyomorban élő és további lecsúszó 1-2 millió ember”-ről ad számot. Balog Zoltán március 9-én bejelentette: 905,8 milliárd forintot költ Magyarország szegénységellenes stratégiára a következő hét évben (amiből egy már elmúlt, mert a 2014 és 2020 közti hét évről van szó). Ennek az összegnek a 85 százaléka az EU alapjaiból érkezik, és kifejezetten a szegénység és kirekesztés csökkentését szolgálná. Az uniótól kapott összes támogatásból hazai döntések miatt (!) csak 11 százalék jut humán és szociális fejlesztésre, beleértve oktatást, egészségügyet, szociális tevékenységet.
A tagországok kétharmadában nagyobb ez az arány. Az uniós elvek szerint kétszer ennyit illett volna a szegénység enyhítésére fordítani. Akkor sem lenne elég. A sok milliárd emlegetése félrevezető. Egy-egy évben 130 milliárd forint áll rendelkezésre, ebből a „tartósan rászorulókra”, vagyis a legszegényebbekre 13,6 milliárd jut. (Kevesebb, mint amennyibe a Fradi stadionja kerül.) Az összes pénzből, mondta a miniszter, „a tartósan rászorulókra (lánykori nevükön mélyszegények – F. Zs.) mintegy 95 milliárd, az alsó középosztályra 540 milliárd, a középosztályra 270 milliárd forint jut”.
A miniszter szerint „félmillióra becsülik azoknak a számát, akik tartós szegénységben élnek, két és fél millióra azokét, akiket »klasszikusan alsó középosztálynak neveznek«”. Ez nem igaz. A legszegényebb három jövedelmi tizedben élőket soha senki nem nevezte középosztálynak (még alsó középnek sem). Valamennyien jóval a KSH által meghatározott létminimum alatt élnek. A mélyszegénységről pedig pontos számot nem tudunk. A fent idézett valamennyi szám egymillió fölött van, vagyis a miniszter jócskán eltorzítja a valóságot.
Ennek az is oka lehet, hogy a „tartósan rászorulók” elvben a tartósan segélyezettek. Ám sok adatból tudjuk, hogy a rászorulók kb. fele nem kap semmilyen ellátást. A miniszter adatai szerint a legszegényebb félmillióra a pénz 10 százaléka, a következő 2,5 millióra, azaz ötször ennyi emberre hatszor ennyi, a teljes összeg 60 százaléka jut. Vagyis szó sincs róla, hogy a nyomorban élőkre kiemelten odafigyelnének. A program hatása tehát a céljával ellentétes lesz. A távolság a legszegényebbek és a többiek között nőni fog.
Két nagy „prioritási tengely” köré rendeződik a programok zöme. Az egyik: „A társadalmi együttműködés előmozdítása és a szegénység, valamint a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem”, a másik: „Az oktatásba és a képzésbe, többek között a szakképzésbe történő beruházás a készségek fejlesztése és az egész életen át tartó tanulás érdekében”. A szövegben szerepel sok szép cél: „a gyermekeket sújtó nélkülözés visszaszorítása, a tartós szegénységben élők, köztük a romák felzárkózása, a halmozottan hátrányos helyzetű emberek alkalmassá tétele a munkaerőpiacon való megjelenésre” stb.
Ám a szöveg és a tervezett cselekvések külön úton járnak. A stratégia értelmében igazán fontos lenne „a marginalizált feltételek között élők életkörülményei infrastrukturális feltételeinek javítása”. Ám a tervezett eredmény silány. A rossz (komfort nélküli és szükség-) lakásban lakók aránya a kevésbé fejlett régiókban 2013-ban 4,9 százalék volt. Ez 2023-ra 4,7 százalékra csökkenne – lényegében semmivel. Ugyanezen tíz év alatt 240 (!) szociális bérlakást fognak építeni vagy felújítani.
A legerősebb prioritásnak a gyerekek számítanak. Az ő szegénységüket ezekből az alapokból – érthetően – pénzzel nem lehet enyhíteni. Ezért a tanulást, sportot, szabadidőtöltést támogató infrastruktúra és szolgáltatások bővülnek – már amennyire. „A gyermekeket sújtó nélkülözés elleni programok szolgáltatásait igénybe vevő rászoruló gyerekek aránya” 2013-ban hat százalék volt, 2023-ban 12 százalék lesz. A halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok közül 2013-ban 16 500 lépett be érettségit adó képzésbe. Ez a szám tíz év alatt 3000-rel emelkedik.
A növekedés hihetetlenül kicsi. (A Farkas Flórián és Orbán Viktor közötti egyezségben a 2011 és 2015 közötti évekre tízezer fős emelkedésről volt szó.) A 16 év alatt lemorzsolódók arányát 12-ről 10 százalékra kívánják csökkenteni. A szegregáltan oktatott gyerekek arányáról és annak változásáról nincs adat, mert ezt „nem releváns” mutatónak tekintik. Az egyes programok hatóköre egy kivétellel szűk. Az egészségügyi programok érik el a legszélesebb kört. Az első prioritási tengelyben az egészségügyi felvilágosító (egészségfejlesztő és betegségmegelőző) programokban részt vevők száma 300 ezer.
Ugyanígy 300 ezren részesülnek a második tengely szerint „jobb egészségügyi szolgáltatásokban”. Minthogy az utóbbi tartalmáról semmit sem tudunk meg, feltehető, hogy ugyanarról a körről van szó. Az egészségügy tételes fejlesztései ugyanis (a férőhelyszámok növelése, a szakorvosi rendelés bővítése) csak néhány ezer főt érnek el. A többi „fontos cél” esetében a fejlesztési számok (ha vannak) kevésbé ambiciózusak. Így például „a munkaerőpiacra vagy munkaerő-piaci programba belépők száma” tíz év alatt 5500-ról 6500-ra fog emelkedni.
A 2014–2020-as operatív programot aprólékosan részletezték, mégsem átlátható. A szövegek fennköltek, sokat ígérnek, a konkrét programok hatása viszont kétes vagy csekély. Csak a legszegényebb településeken történik majd valami. De a rájuk vonatkozó tervekben is sok a megfoghatatlan elem, például a „felvilágosító képzés”. A konkrét tervek többnyire nem a szegények égető szükségleteiről szólnak.Megint kaptunk egy lehetőséget az EU-tól, és jórészt elszalasztjuk.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
