A magándetektív lebuktatta a legjobb barátját, de nem akarta. Tényleg nem. Nem úgy indult Szebenics péntek estéje, hogy a barátját le fogja buktatni. Egy ügyfelével adódott rövidke találkozója, mindössze félórás szeánsz egy jól fizető munka lényegtelen részelemeként, Szebenicset nem is érdekelte, hiszen sietett utána a Calico Pubba, ahol a legjobb barátja már várta. Szebenics nem érezte jól magát, s végre ki akarta beszélni vele a bajt.
Igaz, nem tudta, hogy mi a baj. Éppen erről akart beszélni, a bajról, amiről a pszichiátrián nem lehet. Ott a probléma szóba sem kerül. Nem jut rá idő. Bemegy az ember, megnézik a gépben, hogy mit szed, fölírják neki, aztán mehet. Öt perc az egész. Na jó, három. Szebenics ki akarta önteni a szívét, és a barátjában megbízott. Tudta, hogy a háta mögött nem neveti ki, és Szebenicsnek ez nagyon fontos volt. Erről is beszélni akart a pszichiátrián, az állandó nevetésről a háta mögött, de nem lehetett, erről sem lehetett. Úgy érezte, hogy az emberek összesúgnak a háta mögött, s kinevetik, egyszer a pszichiáternek – mintha mellékesen – megemlítette, kapott is rá gyógyszert, ami hatott, de nem használt.
A háta mögött utána valamivel halkabban nevettek. Milyen jó volt erről őszintén beszélni a legjobb barátjával. Rendelték a köröket, ittak, s Szebenicsnek megeredt a nyelve. Néha kiment cigarettázni a söröző elé, a megdermedt fákat nézte, beleszagolt a télbe, s összeszorult a mámoros boldogságtól a szíve: milyen jó élni! Ez a gyógyszer hatása volt. Az igazság az, hogy nincs boldogság, gyógyszerre pedig nem szabad inni. De hát mi mást lehet csinálni, ha egyszer nincs boldogság. A barátja vigasztalta. Ne hülyéskedj, öregfiú, mondta, akkor kezdj aggódni, ha horizontális leszel és hideg, de addig minek. Utána meg mindegy. Ezt mondta, nevetett, s Szebenics megörült neki, hogy a barátja szemben ül vele, s nem a háta mögött.
