A helyszínelők között volt egy ötvenes, kövér férfi, aki jól ismerte Szebenicset, csak hümmögött hát, amikor a magándetektív holttestét meglátta. Nem látszott az arcán meglepetés.
De Szebenics arcán sem.
A magándetektív a kádban feküdt, még zubogott a fürdővize, amikor rátaláltak. Ez vezetett a nyomára. A kiömlő víz elárasztotta a fürdőszobát, majd a lakást, kifolyt a bejárati ajtó alatt a lépcsőházba, elöntötte az alsó emeletet, de hiába dörömböltek a lakók a patak forrásánál, Szebenics lakásának ajtaján, a magándetektív nem jött elő, telefonját pedig nem vette fel. Kihívták a rendőröket, ők találtak rá. A halott a kádban feküdt, bal felkarján az erek széles vágásokkal hosszában fel voltak hasogatva. Az összes vér elfolyt a testéből, de ő maga ezen csak röhögött. A helyszínelők legalábbis úgy látták, hogy röhög: a vicsorgás az arcán torz vigyorrá fagyott. Az az egykedvű képű, jó ötvenes, kövér nyomozó, aki ismerte Szebenicset, zsebre dugott kézzel állt előtte, és azt dörmögte: érezte, hogy ez lesz a vége. Lecsúszott az öregfiú, lehetett tudni, hogy nem lesz jó vége. Szebenics a kádban bólintott. Egyetértett a nyomozóval, ő is tudta, hogy nem lesz neki jó vége, nem lehet nem rossz a vége, ha az ember azt akarja, hogy vége legyen.
