Hála a Fidesz választások között is zavartalanul üzemelő zsákmánypolitizálásának, többet tudhatunk meg ezekben a napokban az ökológiai gazdálkodásról és a hatalom természetéről, mint az elmúlt évtizedekben együttvéve. Lassan mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy a húsz éve vegyszermentesen, természetkímélő módszerekkel művelt Kishantos nemcsak az ország egyik legértékesebb termőterülete, hanem a szimbóluma is annak a lopva-csalva-hazudva politizálásnak, amely most újabb négyévnyi játékidőt kapott.
Pártunknak és kormányunknak van egy kiváló vidékfejlesztési stratégiája: ez volt az a dokumentum, amelynek a sutba hajítása miatt két esztendeje kiiratkozott a NER-ből Ángyán professzor. Az említett stratégia nagyjából két kitörési pontot lát a hazai mezőgazdaság, illetve úgy általában az 1990-ben, az út mellett felejtett magyar vidék előtt: az egyiket a családi gazdaságok megerősítése jelentené (ezek azok a termelőegységek, amelyek helyett műkörmösök, tetőfedők és milliárdos gázszerelők kapják meg az állam földjeit), a másikat pedig a biztos piacú és a válság éveiben is virágzó biogazdálkodás.
„Komparatív előnyökkel rendelkezünk ebben a gazdálkodási formában, amit célszerű lenne jobban kihasználni, hiszen a biogazdálkodás világszerte fejlődő ágazat, folyamatosan nő mind a termelés, mind a fogyasztás” – írja a stratégia. Van az anyagban egy SWOT-analízis is, amely a magyar ökológiai gazdálkodás erős és gyenge oldalait, illetve a pozitív és a negatív kilátá sait sorolja. A gyengeségeknél szó szerint ezt találjuk: „Hiányzik a naprakész, magas szintű termesztéstechnológiai szaktudás, a gyakorlati oktatás és képzés. Hiányzik az országosan szervezett, magas színvonalú, gyakorlatorientált ökológiai szaktanácsadási rendszer” – ez a legfőbb akadálya, hogy a cél, vagyis az ökológiai gazdálkodás bővülése megvalósuljon. (Kimaradt a szövegből, de a KSH-adatokból tudható: az utóbbi öt évben bővülés helyett szűkült a termőterület és az ökogazdálkodók köre. Csak nálunk és teljes ellentétben az európai tendenciákkal.)
