Nem szóltunk, hogy… De szóltunk, volt sárga szalag, memorandum, tiltakozás, eleinte mintha össznépivé dagadt volna, majd szakadt, foszlott, gyérült, halkabb, monotonabb lett, a kis győzelmeket eltakarta a nagy, szürke folyam, amely a kiszolgáltatottságot terítette szét a médiavilágban. Az pedig végképp szomorú, hogy péntek óta a sajtószabadság abban nyilvánul meg, hogy egy médiacézár nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illeti a miniszterelnököt, majd elmegy szánkózni.
Óvnék azonban mindenkit attól, hogy hirtelen a média függetlenségének zászlóvivője címmel lássa el Simicska Lajost. Ugyanakkor afférját, távolodását régi barátjától, s vele a szavára korábban vigyázzba álló rendszertől nem szűkíteném le pusztán üzleti okokra. Már csak azért sem, mert abban a felek talán kiegyezhettek volna. A viszály gyökerei mélyebbek, ahogy az elszenvedett sebek is – hegeit a győztes sem tüntetheti majd el egykönnyen.
A konfliktus a tavaly ismét megszerzett kétharmad után nem elkezdődött, hanem eszkalálódott. Egy, a gazdaságban, háttéralkukban, a jobboldali médiában szinte teljes szabadságot élvező hatalmi ikon szava nem lett szent parancs. 2010-ben főnöke utasítására föl kellett adnia például a szocialistákkal kötött egyezségét, így fulladt totális veszteségbe a Neo FM, amelynek haszna az MSZP illetékese szerint tatarozhatta volna az ellenzéki sajtó omladozó bástyáit.
