No de akkor mitévők legyünk? Változtassuk felvonulási tereppé az országot azok számára, akiknek csak térkép e táj? Várjuk ki, hogyan alakulnak az erőviszonyok? Ki kit szorít ki, hogy azután itt maradjon a mi érdekünkben? Vagy esetleg célszerűbb volna békében és jó viszonyban élnünk mindkét féllel? Hiszen ilyen is előfordult már a történelemben! Választás helyett a kettő közül összehozni a kettőt, saját jól felfogott, önző érdekünkben? Igen, abban a helsinki szellemben, amely naggyá tette a magyar diplomáciát. Már csak azért is, mert ott vagyunk, ahol vagyunk: Kelet és Nyugat közt. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjünk, mennyit ártottunk magunknak a „Tavarisi konyec”-politikával?
Ki tudja, mennyivel előbbre tartanánk, ha nem szűnt volna meg másfélmillió munkahely, és az oroszok nem német krumplit és francia konzervet vásároltak volna a magyar helyett, amit pedig szerettek. Nem beszélve gázról és Paksról! Most megint kiragasztanánk a hájas orosz tiszt gúnyplakátját? De miért kellene tagadni a közös piac előnyeit, minden hátrányával együtt is, amikor kereskedelmi forgalmunk 75 százalékát az EU államaival bonyolítjuk le? Szabadon jöhetünk-mehetünk, tanulhatunk egy olyan közösségtől, amely a történelemben a legmagasabb szintre emelte az emberi jogi normát és a demokráciát. Annak dacára is, hogy nem mindig tartotta tiszteletben őket.
Vajon nem gazdagítaná szellemünket és erkölcsi értékeinket az orosz kultúra, mint ahogyan gazdagít bennünket az olasz, a francia és a német? Szemünk láttára alakul át a világ, és tolódik súlypontja Keletre. Ha a felismerést nem követik következtetések és tettek, könnyen lemaradhat egy olyan kis ország, mint a miénk! Ékes példa rá a nálunk hat és félszer nagyobb Ukrajna. Komolyan gondolná a Nyugat, hogy pótolni tudná Kijev Oroszországhoz fűződő kapcsolatait? Vagy netán nem is arról volna szó, hogy pótolja őket? Hanem valami egészen másról? Mert ha igen, akkor bizony nekünk sem maradna más választásunk, mint eleget tenni az amerikai kérésnek, és „behívni” a NATO-csapatokat.
Szerencsére változik a világ és benne mi is. Ami tegnap még nem ütközött a szövetségesek ellenállásába, ma már beleütközik. Nem könnyű többé keresztülvinni olyan amerikai követeléseket, amelyek szembefordítanák egymással azokat, akik megtanultak egymással együtt élni, mi több, akik között érdekközösség alakult ki. Mert bizony ez történt, és ez viszi előbbre a világot. Európa keleti és nyugati fele között olyan kölcsönös függőség alakult ki, amilyenre földrészünk történetében még nem volt példa. Orosz gáz fűti Nyugat-Európát, Oroszország az EU második legnagyobb importőre és ötödik exportőre. Oroszországból származik behozatalának 12 százaléka, és oda irányul kivitelének hét százaléka. (Kína pedig egyenesen az első helyre került az EU behozatalában, kivitelében pedig a harmadik helyre.)
Hogy változó világunk milyen hatással van öreg kontinensünk öntudatára, jól mutatja az ellenállás, melybe az Oroszország ellen irányuló amerikai szankciók ütköznek. Georgij Alafuzoff, az EU katonai hírszerzési főnöke például megcáfolta azt az amerikai állítást, hogy Oroszország katonai agressziót követett volna el Ukrajnával szemben, és kijelentette: „Az orosz hadseregnek nincs szerepe a kelet-ukrajnai városok kormányzati épületeinek elfoglalásában, a régióban történtekért többnyire a régió ban élő, a jelenlegi helyzettel elégedetlen emberek felelősek.” Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter szerint pedig örvendetes volna, ha a NATO legalább annyit foglalkozna az ukrán békés rendezéssel, mint amennyit az Oroszországgal szembeni szankciókkal.
Ferenc pápa Rómában tollal ajándékozta meg Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnököt, és arra kérte, hogy azzal írja alá az ukrán békemegállapodást. Szóval Európában – talán a britek kivételével – fel sem merül a katonai megoldás lehetősége. A politikai rendezést sürgetők hangját viszont felerősítette a legújabb fejlemény, hogy Moszkva nem kívánt népszavazást Kelet-Ukrajna különválásáról, hanem kiállt Ukrajna egysége mellett. Habár a helyi erők nem álltak el a voksolástól, minderre tekintettel igencsak disszonánsan cseng leköszönő külügyminiszterünk visszatérő fejtegetése az „orosz agresszióról”. Nem tudni, vajon „verbális kielégítésül” szolgál-e azoknak az amerikai köröknek, amelyek erősíteni szeretnék a katonai jelenlétet a végeken, vagy pedig kormánykészséget jelez a kérés esetleges teljesítésére.
Ennél is otrombábban hatottak annak az egyébként nem jobboldali volt honvédelmi államtitkárnak a szavai, aki aminap Putyint Hitlerhez hasonlította, és közölte: a NATO-nak bátorságot kell tanúsítania Oroszországgal szemben, és nem kell visszariadnia a háborútól sem! „Oroszország csatát nyert, de a háborút el fogja veszíteni” – mondta magabiztosan, mint aki tudja, hogyan ütheti ki a bolha az elefántot. Szóval él még az osztályelső-szindróma. Különösen ott, ahol túl nagy az elkötelezettség egy irányban.
Pedig tudjuk, hányszor, de hányszor mellélőttek már uraink, miközben a „nemzet érdekére” apelláltak. Hányszor, de hányszor húztuk a rövidebbet, mert uraink azt hitték, ők határozzák meg a történelem menetét. Vajon képesek leszünk-e túllépni az árnyékunkon ebben az új helyzetben?
A szerző újságírója, a Magyar Szociális Fórum alapító-szervezője
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
