Olyan iskolába jártam, ahol volt futballcsapat. Barátságba hozott más osztályokba, sőt más évfolyamokra járó srácokkal, és néhány győztes meccs után már a lányok is kezdtek kijárni a bajnokikra. Remek élmény volt, legalábbis addig, amíg a tesitanárunk nem disszidált, ami, valljuk be, ma is előfordulhat, legfeljebb egyelőre nem így hívják. De ezt most hagyjuk, most egyetértő cikk készül.
Ugyanis a gyerekeim is olyan iskolába jártak, ahol van futballcsapat. Ők ezt Amerikában élték meg, ahol a sport minden iskolatípusban a pedagógiai terv alapvető része. Ennek persze létesítményi és emberi feltételei vannak. A rendszer működtetése irdatlan összegeket emészt fel, ám soha, senkitől nem hallottam, hogy sajnálta volna a futballpálya esti világítására vagy az edzők fizetésére kiadott dollártízezreket. Ott a nagyjából a magyar járásoknak vagy fővárosi kerületeknek megfelelő méretű iskolakörzetek hivatalos bajnokságokat szerveznek.
Maryland Montgomery megyéjében, ahol laktunk, az „európai" labdarúgáson kívül amerikaifutballból, kosárlabdából, baseballból, lacrosse-ból, birkózásból, atlétikából, teniszből, gyeplabdából és golfból volt iskolaközi bajnokság. A tanulók harmada-fele biztosan részt vett valamelyik vagy több sportág versenyein, mindenhol volt a lelátón pompomcsapat és rezesbanda, a többiek pedig eljártak szurkolni, a mamák szendvicseket készítettek, a papák a bírókat szidták vagy fordítva.
