A kórházból szülés után úgy adták ki az anyát, hogy „panaszmentes", de a legkevésbé sem volt az. Amikor elviselhetetlenné vált a helyzete, kimentek érte a mentők, de nem voltak hajlandók vele együtt elvinni az ötnapos babát és a másik kicsi gyerekét. Lett volna kórház, amely együtt befogadta volna a családot, de a problematikus szülést levezető intézmény nem adta páciensét. Hiba, lelketlenség. Ez az egyik lehetséges olvasata cikkünknek.
A másik: az élet létrehozott egy kegyetlenül nehéz helyzetet, ahol a kórház segíteni akart az anyának, de képtelen volt fogadni a babáját, a mentősök azt látták, hogy egy anyaotthonból kell elvinniük a beteget s bíztak benne, hogy ott lesz, aki rövid ideig a gyerekei gondját viselje. A nagy összevisszaságban mindenki akart annyira segíteni, hogy végül nem történt nagy baj, de az indokolt pánik óriási volt. Az egymást kizáró változatokban keressük a felelősöket, de így nem találjuk.
Ahogy a legkomolyabb helyzeteket általában sem lehet megoldani a vétkesre mutatással. Őt kisatírozhatjuk a rendszerből, de azt fogjuk találni, hogy az még mindig nem működik. Ahogy ebben a fájdalmas történetben is érthető mindenki szerepe. Közös bennük, hogy – egy kivétellel – nem keresték egymást az igazságaikkal, amelyeket mindenki önmagában akart érvényesíteni. Nem beszélnek egymással, teszik, amit igaznak látnak, miközben anya és a babája az elkerülhetetlennél sokkal többet szenvedett. Ahogy a kommunikáció-képtelenségben mindannyian.
