Amikor nemzetvédő kormányunk tudatta, hogy kerítést húz fel a szerbiai határszakaszon, a nyugatos européerek boldogan várták a humanista Európa felháborodását. Messzehangzó, súlyos hallgatás felelt várakozásaikra.
Azokban a napokban vált Dánia második, a jobboldali győzelem miatt lényegében döntő politikai erejévé a Dán Néppárt, amely vissza kívánja állítani az ellenőrzést az ország határainál, és minden erejével támogatja abban (jobboldali szövetségeseivel együtt) David Cameront, hogy ne engedje az EU-n belüli mozgásszabadságra hivatkozva a nyugati szociális juttatásokon élősködni a periféria államainak csóróit (vagyis minket). Érveik szerint nem a személyek, hanem csak a „munkaerő” szabad áramlásáról vagyunk ugyanis megállapodva. Szép.
Nem meglepő, hogy a kerítésen néhány publicistán meg a talán legfelforgatóbb gondolkodású európai vezetőn, a római pápán kívül senki nem akadt fenn. Amikor viszont az a nemzetvédelmi elhatározásunk került napvilágra, hogy nem fogadjuk az ide visszatoloncolt menekülteket, hirtelen mindenki rögtön nagyon ideges lett. Ezt a valóban jogtalanul felfüggesztett, de igazságtalan, az EU-nak a menekültekkel értelemszerűen először érintkező perifériáira adott esetben aránytalanul nagy terheket rovó szabályozást már fontos volt ellenünk megvédeni.
