Sonka-Magyarország nem ország

Ennek az önpusztító rítusnak a középpontjában egy sertéshúskészítmény, a sonka áll. (Vagy mit csinál.) A telivér magyar sonka. Mert, ahogy olvasom-hallom úton-útfélen, csak a magyar sonka az igazi, annak a világon nincsen párja. És tényleg örülnék, ha így lenne, de az a helyzet, hogy a világ ismer pármai sonkát, ibéricót, serranót, ardennekit, fekete-erdeit, yorkit meg még vagy tucatnyi sonkát, de magyart nem. Még szlovént és horvátot is inkább ismer. Ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy nagyon nagy sonkamájerek volnánk. (Így is ringatjuk magunkat elégbe.)

És hogy mennyire nem vagyunk azok: így húsvét táján, egy-egy kellemes füstaromaillatú sertésdarab fölött el-elmerengtem, hogy ebben a roppant hagyománytisztelő és hagyományt hagyományra hagyományozó, világraszólóan agrárgyökerű társadalomban, ahol nemcsak velünk él minden, de főállású hagyományőrök is ápolják a hagyományokat (ezt szintén a köztévében láttam, egyenruhájuk, fegyverük még nincs, de így hívják őket, ez volt kiírva), szóval közülünk, táplálkozásunkban is ősies magyarok közül vajon hányan tudhatják még, hogy mi a sonka, egyáltalán?

Mert amit én sonkaként mostanában látok, az többnyire lapocka, frikandó, comb, csülök vagy valami hasonló sertésalkatrész, de nem sonka. És akkor a baromfibaromságokról ne is beszéljük, azokról beszélni is hányinger, és én nem is tartom értelmes emberi lénynek példul azt, aki képes kiejteni a száján azt az aljas, korrupt nyelvi képződményt, hogy pulykamellsonka.

A sonka nem egy kétökölnyi, szálakra eső, fűrészporszáraz fitneszhúsdarab. A sonka nem vákuumcsomagolt szeletek szomorú halmaza. A sonka nem gyorspácolt, nem gumírozott, nem tolótetős, nem lendkerekes, nem nyolcmagos, nem flabélos. Hanem sonka.

És amelyik le meri vágni a széléről a zsírt, a kövérjét, annak helyben le kell törni a kezét.