Siratóasszonyok nélkül

A progresszió közben azért fél valamilyen erősödő xenofóbiától, bezárkózástól. Ráadásul sokan új külső hálózatokról, az újonnan meg(vissza)szerezhető ­külső szabadságról beszélnek, a brüsszeli erőfeszí­téseket pedig álságos kudarcsorozatoknak hiszik.

Az eurobürokráciát pedig elévült, múlt századbeli, a hidegháborús időkben kierőszakolt, s a ma már ­elévült, központosított világ tartozékaként tagadnák meg, akár maradnak, akár mennek.

Ha a britek maradnak, kialkudott különleges mozgásterük persze csak az övék lesz. Nem ­Orbáné, nem Kaczynskié. Minden valószínűség szerint. ­Legfeljebb a status quót stabilizálhatják valamennyire. Az itteniek mozgástere nem változik, de ez persze nem zavarja őket abban, hogy – elsősorban az otthoni propagandában – ne hivatkozzanak majd többet
a britekre.

Mit hozhat a konyhára a britek esetleges ­kilépése? Bizonyos mértékig nyilvánvalóan teremthet új, átfogóbb lehetőségeket, kismértékben ronthatja Orbánék függetlenségi retorikáját is. Amíg a britek bent vannak, a brüsszeliek a keleti perem dühös szövegeit alapjában ráhagyják az itteniekre. A britek nélkül sok mindenről másként lehet majd gondolkozni.
Először is az eurózóna stabilizálásához nyilvánva­lóan erősíteni kell az európai politikai akaratot. A nemzeti politikákat sok területen, s feltehetően nem csak a gazdaságban fokozottabban egyeztetni kell. Az adom-kapomnak is jobban érvényesülnie kell majd, s a nagyobb gazdaságok, sőt a nagyvállalatok akaratának is közvetlenebbül kellene jelentkeznie. Németország ereje még nyilvánvalóbbá válik – bár a németek ezt majd, amennyire lehet, még inkább leplezni fogják. Magyarország német gazdasági függősége eddig nem tudatosult formákban és politikailag közvetlenebbül is megjelenhet. A kuruckodás tere bizonyára csökkenni fog.

Ugyanakkor a britek nélküliség „Brüsszel”, vagyis az európai adminisztráció számára kudarcot fog jelenteni. Persze fogadkozni fognak, hogy most azután igazán demokratizálnak majd, de ezt most már senki sem veszi még annyira sem komolyan, mint eddig. Viszont a most egy pillanatra legalább részben megvalósíthatónak tűnő „Európai Egyesült Államok” utópiája sokak hite szerint közelebb kerülhet. S az európai apparatcsikok az első igazi kilépés után tulajdonképpen most vesztik el a „politikai szüzességüket”, kevésbé fognak félni a nyilvános konfliktusoktól a tagállamokkal. Szükségszerűen erőszakosabbak is lesznek. Az ­európai perem megpróbál majd ezzel szemben lázongani (mi pláne). Brüsszel, illetve a „régi magEurópa” válasza nem engedékenyebb, hanem adminisztratívan tökéletesítettebb lesz.

Az európai mag, felszabadulva a brit nyomás alól, belső csonkolással fog próbálkozni. El akarja majd szigetelni, szélsőséges esetekben talán ki is akarja majd vágni a nem készségeseket, a kákán is csomót keresőket, a főárammal szemben próbálkozókat.

De lehet mindennek egy progresszista olvasata vagy kibontása is. Végül is ilyen szabadsága sok éve nem volt az európai tervezőknek. Most tulajdonképpen mindenféle ötletet ki lehetne próbálni. Megerősíthetők új intézmények, előszedhetők az utolsó tíz-tizenöt év elvetélt európai alkotmányos ötletei, innovatív próbálkozásai. Az őszinte reformerek között kialakulhat egyfajta „most vagy ­soha” hangulat. Persze kiderül majd, hogy a korábbi ötletek tömege nem véletlenül és nem is a gonosz nemzetállami politikusok ármánykodásai miatt bukott meg. S így különböző mértékű intellektuális nagytakarításra is sor kerülhet. Kiderülhet, hogy mennyi illúzió tapad meg a felhalmozódott europolitikai hulladékhoz. S milyen jó lesz ezektől a félig kész vagy részben elvetélt policykészletektől megszabadulni.

Végül is az európai tervek szempontjából most ­valószínűleg jobb lenne a britek külső szövetségessé válása, durvábban a kilépés. Ha minden maradna a régiben, az jó lenne a brit konzervatívoknak, az ott dolgozó kelet-európai vendégmunkásoknak és az amerikai­aknak (mivel a britek közvetítenek közöttük és Brüsszel között). Az európai gondolat megújulása – nemcsak rövid, hanem középtávon is – mindebből inkább vesztesként kerülhet majd ki.